|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 19 találat | lapozás: 1-19 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kézai Simon 2001. december 7.Második, a címben is jelzetten bővített kiadásban jelent meg az Elődeink - válogatta Dáné Tibor Kálmán és Tolna Éva. II. bővített kiadása /Tinivár Kiadó, Kolozsvár, 2001/. A szerzők - kezdve Kézai Simontól, Benedek Eleken, Gaál Mózesen, Mikszáth Kálmánon, Móra Ferencen és Kolozsvári Grandpierre Emilen át Jókai Mórig és Gulácsy Irénig nagy magyarokat hoznak emberközelbe. Szent István, Szent László, Hunyadi János, Mátyás király, Bocskai István, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc, Gábor Áron és a többi kiváló előd sorakozik a könyvben. /László Ferenc: Elődeink második, bővített kiadásban. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 7./2010. július 27.Egy bukaresti lap szerint a székelyek ellopták a dákok írásátA bukaresti Libertatea napilapban Sorin Golea arról számol be, hogy 2007-ben Brassó és Kovászna megyék határán az országút mentén megjelent egy „Székelyföld címzésű” pannó, amelyen többek között egy furcsa írásjelekkel írt szöveg is látható volt (a táblát azóta eltávolították – szerk.). A magyarok szerint ezek a jelek az ősi székely írás elemei, írja a lap. De nézzük, mi is ez az ábécé? A magyarok azt állítják, hogy ezt az írást a székelyek találták ki a középkorban, és székely rovásírásnak nevezték el – írja a Libertatea. Mostanában jelent meg a piacon Vasile Maierean és Dan Dulciu A román írástudomány egy történelme* című könyve. Előbbi a Kodifikált Szövegek Országos Központjának volt a vezetője, utóbbi pedig filológus, kriptológus. A könyv külön fejezetet szentel a székely rovásírásnak. A szerzők kijelentik, hogy ezt az írást nem a székelyek találták ki, mert azt a mai Románia területén élt dákok és későbbi leszármazottaik a románok már jóval korábban használták. Amikor a székelyek bejöttek Erdélybe, átvették a románoktól. A könyv szerint a székelyek a 7000 éves alsótatárlaki leletből vették át a jeleket. Az említett könyv szerint a székely rovásírásban használt 42 jelből 12 megegyezik a Fehér megyei Alsótatárlakán (Tărtăria) talált agyagtáblákon láthatókkal. Csakhogy ezek az agyagtáblák 7000 évesek, a székely rovásírás pedig csak 800 éves. A magyarul beszélő székelyek 1100 és 1200 között érkeztek a Kárpát-kanyarba – írja a Libertatea a könyvre hivatkozva –, tehát semmilyen kapcsolatuk sem lehetett a tatárlaki lelettel. A bukaresti lap végezetül Kézai Simon Gesta Hunnorum et Hungarorum (A hunok és magyarok viselt dolgai) című művét említi, amely 1283 körül keletkezett és amely arról ír, hogy „ezek a székelyek a hegyekben együtt éltek a blacki-knek nevezett románokkal”. Ezzel a keveredéssel magyarázzák az írásjelek átvételét. Vasile Maierean, Dan Dulciu: O istorie a criptologiei româneşti. Erdély.ma 2010. november 4.Turulszárnyak az Érmelléken és az ezeréves határ felettMajd minden népnek van eredetmondája, eredettörténete. A mi népünké az egyik legszebb, amely ma is misztikus borzongással tölt el minden magyar érzületű embert az ezeréves határon belül. Eredetmondánk óriás turuljainak, kerecsensólymainak, torontáljainak vasszárnyai tekintélyt parancsolón ott terjeszkednek a Kárpát-medence felett mind e mai napig. Béla király névtelen jegyzője, Anonymus a Gesta Hungarorum című munkájában a következőképpen ír Álmos nagyfejedelem születésének történetéről a 13. század végén: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, ( ) Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Õnedbelia vezérnek Emese nevű lányát. Ettől fia születet, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy rászállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak.” A turulmadár így vált kapoccsá égi és földi hatalom között őshitünk, ősszellemiségünk szent madaraként, amely hírül adta Emesének, hogy fia, Álmos a magyarság elhivatott nagy fejedelme lesz. Õ foganatosítja vérszerződéssel a nemzetszövetséget, melynek eredményeként elfoglalják majd a Kárpát-medencét, és lerakják a magyar birodalom alapjait az elkövetkezendő hatszáz évre. Tudat és szimbólum A kommunista korszak Kelet-Európa legsivárabb, legtorzabb korszaka volt. Csupán sekélyes, hamis értékrendek ötvenéves fenntartásával tudta beírni magát a történelembe. Az 1945-ös „felszabadulásnak” titulált esemény nem volt más, mint Kelet-Európa nyíltszíni kifosztása. A gúzsba kötött magyarságtudatot a mai napig nehéz kiszabadítani a hazug bolsevista eszmékkel, eszményképekkel beszőtt kötelékekből. Nagy ellensége volt ennek a korszaknak ez a vasmadár, ugyanis a nemzet identitástudatának elsorvasztása volt a cél. A kommunista internacionálé nem tűrt meg nemzeteket megkülönböztető sajátosságokat, eredetmondákat, legendákat, hitet. Millenium Az országban 1896-ban a milleniumi ünnepségek alkalmával hét helyen állítottak emlékművet az akkori kormány megbízásából: Dévény, Nyitra, Munkács, Brassó, Pannonhalma, Zimony és Pusztaszer helységekben – ezekből csak Pusztaszer és Pannonhalma található a mai országhatárokon belül. Dévény, ahol a Duna hazánkba belép, az ország nyugati kapuja; Nyitra az északnyugati országrész püspökségi központja, (ezen a talapzaton négy turul is állott); a Székelyhídon is feszíti szárnyait Vereckéhez közeli Munkácson a legenda szerint Árpád és serege pihent meg; Brassó volt a délkeleti kapu; a zimonyi turul Nándorfehérvár (a mai Belgrád) felé tekint, a Hunyadi, Kinizsi, Dugovics védte falakra. A pusztaszeri madár a honfoglalásnak és az Árpád tartotta első országgyűlésnek állít emléket, míg Pannonhalmán ősrégi kultúránk jelképeként őrzi a múlt árnyait, mintegy határkőként az ázsiai és az európai kultúra között. A dévényi, a munkácsi, a zimonyi és a brassói emlékművek az ország négy kapuját szimbolizálták. Mindegyik „átnézett a határon”, azaz az országból kifelé fordult. Ausztriával, Oroszországgal, Szerbiával és Romániával szembefordulva jelezték a magyar államhatár integritását. A turulok drámája Trianon és a kommunista rezsim alatt Az első világháborút követően nem csak a magyarságtudatot irtották tűzzel-vassal, de mindent, ami a nemzet egykori nagyságára, múltjára, eredetére utalt. Az elszakított részeken elpusztították, tönkretették, a nemzet jelképeit, emlékműveit, műemléképületeit pedig lebontották, vagy átépítették. A magyarok óriás madarának széttárt szárnyai az ezeréves határon belüli területeken rossz ómen volt minden olyan nemzet részére, akik részesültek a turul birodalom területeiből, így azokat minden erejükkel igyekeztek eltüntetni. A munkácsi vár bástyáján őrködő turulszobrot is a trianoni békeszerződés után bontották le, majd a Vörös Hadsereg parancsára 1945-ben beolvasztották vörös csillagok alapanyagának. Ezt 2008. márciusában állították vissza eredeti helyére. Lengyel Zoltán, Munkács polgármestere a történelmi igazságtétel pillanatának nevezte a szobor visszaállítását. A zimonyi vártornyon álló óriás madarat, a dévényi várhegyen levőt és a brassói Cenk-hegyen állítottat 1918-ban a megszálló kisantant államok csapatai ugyancsak megsemmisítették. A Felvidék (a mai Szlovákiához tartozik) turulszobrait majdnem mind ellopták. A Tatabánya melletti Kő-hegy tetején lévő turul Európa legnagyobb madarat ábrázoló szobra: a kiterjesztett szárnyak fesztávolsága majdnem 15 méter. Kézai Simon krónikája szerint a honfoglaló Árpád vezér seregei a mai Tatabányánál győzték le Szvatopluk szláv fejedelem hadait. A millennium alkalmából helyi kezdeményezésre felállított turulszobor Donáth Gyula alkotása. 1992-ben felújították, és újra felavatták. Az ungvári, a munkácsi, a dolhai, a viski (Kárpátalja) a málnásfürdői (Székelyföld), a budai várban „fészkelő”, a szikszói (Magyarország) a legtekintélyesebbek talán az egész Kárpát-medencében, a közel 270 Torontál közül. Magyarországon mintegy 195 szobor áll 183 településen. A Felvidék szlovákiai részén 8, Kárpátalján 5, Erdélyben 32, Partiumban 16, Délvidéken 7 szobor áll. Az ausztriai Burgenland területén, Rábakeresztúron van az egyetlen turulszobor. Ezek a számok állandóan változnak, hisz a kerecsen sólymok most élik reneszánszukat az ezer éves határon belül. A történelem cinizmusa, hogy az egykoron róla elnevezett Torontál vármegyében (a Magyar Királyság délvidéki része) „fészkel” a legritkábban. Érmelléki szárnyak Ha megnézzük, hogyan repül egy sólyom, mennyire kecses és könnyed a röpte, mintha magát az emberi lelket jelképezné, amely időn és téren felül áll. Valamint olyan villámgyors irányváltoztatásokra képes, akár a fény. Ezért is nevezik a turulmadarakat a fény madarának. A fény pedig az isteni dolgok kifejezésére is szolgált az őseinknél. Ezen óriás madarak Napból való származtatása több ezer éves fénykultuszra tekint vissza. A mai érmelléki turultelepülésekre majd minden évben fészket rak egy-egy eredetőrző madár. Albison, Ottományban, Székelyhídon, Értarcsán már leszállt őrizni az ősálmot. Ma már nem olvasztja be őket a békeszerződések gyűlölete, a kommunista rezsimek hitet, legendákat nem tűrő átka. Kitaláltunk ezek helyett egy veszedelmesebb kohót, a globalizációt. Az is egyfajta egyenruha. Sütő Éva Reggeli Újság, Erdély.ma 2011. december 3.Székely hazát akarunkSzékely hazát akarunk a címe Kádár Gyula legújabb könyvének, mely a napokban került ki a nyomdából.* A sepsiszentgyörgyi történész, a Történelmi Magazin főszerkesztője, a Háromszék állandó külső munkatársa egy évvel ezelőtt megjelent, Székelyföld határán című kötetéhez hasonlóan ez is a székelyföldi autonómia kivívására buzdít. Míg azt az autonómiaharc bibliájának neveztük, a szentírási párhuzamnál maradva, emezt méltán jellemezhetjük az autonómiaharc újszövetségeként. A kötet első átlapozásra egységesnek tűnik, de beleolvasva kiderül, két – a tördelésben nem jelzett – részből áll. Az első, a könyv több mint felét kitevő részben történelmi publicisztikai írásokat olvashatunk, a második rész népesedéstörténeti tanulmányokat tartalmaz. A felületesen átlapozó számára úgy tűnhet, a két műfaj nem összeegyeztethető, ám a könyvbe belemélyedve kiderül, a részek igenis kiegészítik egymást, a tanulmányok alátámasztják a politikai síkra is terelt történelmi jegyzetek jogosságát. A Székelyföld határán című, szintén történelmi publicisztikai írások gyűjteménye ismeretében fogalmazhatunk úgy is, hogy e kötetben Kádár Gyula bekeményít, hisz jegyzeteiben arra ösztönzi az erdélyi magyarságot, hogy határozottabban folytassa küzdelmét az autonómiáért, következetesebben törekedjék az önazonosság megőrzésére. A szerző közérthetően, olvasmányosan, gyakran az irónia és a paródia eszközéhez nyúlva igyekszik felrázni a székelyeket, arra szólítva őket, ne törődjenek bele a másodrangú állampolgári státuszba, hanem küzdjenek közösségi jogaikért. Az autonómiaharc megvívásának halaszthatatlanságára, szükségességére igyekszik rámutatni írásaiban. Az első fejezet a kisebbségi sorsba nyújt betekintést. A publicisztikai írások arra keresik a választ, a székelyeknek van-e hazájuk? Hol van? Mit értünk a székely haza fogalmán? Mit jelent Székelyföld? Tudja-e a székely, hogy népként megilleti az önrendelkezés joga? A román nacionalizmus 1918 előtt Amikor 1918-ban Románia megszerezte Erdélyt, a nemzetiségek felszámolásában már óriási tapasztalatra tett szert. Az 1877-ben bekebelezett Dobrudzsában a román népesség nemzetiségi arányait huszonhárom év alatt 19 százalékról 48,2 százalékra emelte. Egy 1900-ban megjelent román kiadvány azt állítja, hogy Dobrudzsában még mindig 51,8 százalékban élnek „idegenek". Több módszert alkalmaztak. Nem adtak politikai jogokat a nem román lakosságnak, tagjai hivatalt sem viselhettek, tehát érdekeltté váltak abban, hogy a nyilvántartásokban románként szerepeljenek. Ugyanakkor nagyfokú telepítés folyt az etnikai arányok megváltoztatására. Legfontosabb eszközük az iskolai oktatásnak a román nacionalizmus szolgálatába állítása. 1897-ben Spiru Haret közoktatási miniszter körrendeletében nacionalista szellemű oktatásra buzdít: „Legyenek rajta, hogy a gyermekek történelmünk eseményeit sokkal többre becsüljék, mint más nemzetekét (...), higgyék, hogy a román nemzet a legvitézebb és a legelőkelőbb minden nemzet között. Ne féljenek attól, hogy túlzásokba esnek, sőt, minél tovább mennek, annál jobb lesz." Nem az ördög nyelve A szerző a nyelvi egyenlőtlenség felszámolására javasolja: vezessék be a magyar nyelv tantervszerű oktatását a székelyföldi román osztályokba. Tegyék lehetővé, hogy a két és fél, átlagosan nyolcvan százalékban magyar megye területén a magyarokat ne érje nyelvi diszkrimináció. Az egyenlőséget csak úgy lehet megvalósítani, ha mindkét nép gyermeke kölcsönösen tanulja egymás nyelvét – figyelmeztet. Az őshonos székelység magyar nyelvéről tudni kell, hogy az nem a ló és nem is az ördög nyelve! Ha a székelyföldi románok és magyarok nyelvi egyenlősége megvalósul, akkor az valóban elősegíti a kölcsönös tisztelet és egyenlőség érzését. Napirenden a régiósítás Háromszék – amelynek délnyugati határain az elmúlt huszonegy év alatt erőteljesen módosultak az etnikai arányok – Brassó régióhoz csatolva ki lesz téve a gyors elrománosításnak. Ezzel párhuzamosan a megcsonkított székely régió, a javasolt Hargita és Maros megye – a történelmi Marosszékhez csatolt román többségű tájegységekkel – valójában csak enyhe magyar többségű övezetet alkotna, amely szintén előbb vagy utóbb román többségűvé válna. Kétségtelenül kilóg a lóláb! A román politikai elit nem akar magyar többségű régiót, mert ez akadályozná a magyar tömb felszámolásában. Ezeréves a székely autonómia Ebben a témában a szerző rámutat, hogy: az oklevelek szerint Székelyföld nemcsak hosszabb ideig volt külön igazgatott tartomány, de időben is megelőzte a két román vajdaságot. A magyar krónikák arról beszélnek – írja Kádár Gyula –, hogy a magyarok második bejövetele idején (895) a székelyek eléjük mentek, és közösen hódították meg Pannóniát. A Képes Krónikában olvashatjuk azt, hogy a magyarokkal „együtt hódították meg" Pannóniát. Kézai Simon ugyanezt állítja, a székelyek a magyarokkal „együtt meghódítván" Pannóniát, ezért abból „részt nyertek". A székelység a magyarral rokon, azonos nyelvű, a magyarsághoz csatlakozott nép. Már a magyar törzsszövetség korában biztosították számára a társnemzeti státuszt, önrendelkezést. Székelyföld veszélyben A szerző dióhéjban bemutatja az elmúlt kilencvenhárom év történelmét, fő hangsúlyt a nemzetiségi elnyomásra, az asszimilációs politikára helyezve. Miért fontos ennek ismerete? Mert sokan még mindig nem hiszik el, hogy Székelyföld veszélyben forog, ha nem vívjuk ki a belső önrendelkezés jogát, ha nem harcoljuk ki Székelyföld területi autonómiáját. Nem hiszik el azt sem, hogy nemcsak gyermekeink, unokáink, hanem mi magunk is megtapasztalhatjuk az erdélyi szórványsors szomorú valóságát. Nem szabad ámítanunk magunkat, tudni kell, hogy az erdélyi színmagyar városokat néhány évtized alatt tették román többségűvé – írja a szerző. A székelység, mivel nem jövevény, hanem őshonos nép, képes olyan autonómiát teremteni, ahol a városokba betelepített románság, valamint a korábbi évszázadokban a Székelyföld peremvidékén letelepedett román közösségek is otthon érezhetik magukat. Székelyföld önkormányzatát, társnemzeti státusát mind a történeti jog, mind a népességarány indokolja. Székelyföld autonómiája Romániában azért is jogos követelés, mert a hivatalos népszámlálás adatai szerint a tervezett székely autonóm területen a székely népesség 76 százalékarányt képvisel, a 809 000 fős népességből 613 000 főt. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a székely önkormányzat jogossága történelmi alapokon nyugszik. A székely nép 997 éven keresztül autonómiával rendelkezett. Kádár Gyula a magyar államalapítás nagyszerű művének ismertetésében is arra világít rá, hogy ha a magyarság és a székelység összefog, akkor e nép erős, képes ellenállni a beolvasztásra törő, elnemzettelenítést szolgáló hatásoknak. A nacionalistáknak meg kell érteniük, a székelység egyenlő jogú közösségként akar és fog élni szülőhazájában, Székelyföldön. Területi autonómia márpedig lesz, akár akarják, akár nem, mert mi Szent István földjén nem jövevények vagyunk. Ne feledjük: Székelyföld a népesség aránya, a történeti jog alapján a székelyeké és mindazoké, akik itt élnek – szögezi le. Ha kell, tüntetni fogunk Uraim! Hiába spekulálnak, Székelyföld egységes és az is marad! Az, hogy Önök 1920-ban igazságtalan diktátummal megszerezték Székelyföldet (is), nem jogosít fel senkit arra – írja a szerző –, hogy a ma is 80 százalékban magyarok által lakott Székelyföldet kényükre-kedvükre felszabdalják az etnikai arányok megváltoztatásáért, a románosítás megkönnyítéséért. Ha a román hatalom Székelyföld szétforgácsolásával népünk felszámolására tör, akkor mi erőt tudunk meríteni történelmünkből, mert vannak gyökereink! Nincs szükség kitalált történelemre! Ha a szükség úgy hozza, tömegtüntetések sorával fordítjuk Európa figyelmét a székelységre, az erdélyi magyarság kollektív jogoktól való megfosztottságára – figyelmeztet a szerző. A székelység és a magyarság lélekszáma a honfoglalás után A kötet második fele két szakdolgozatot tartalmaz. Ezek megismertetnek a magyar államalapítás előtti és utáni századok népesedési helyzetével. A könyvből megtudhatjuk azt is, hogy az Árpád vezette magyarság létszáma meghaladta az egymillió főt. A szerző a magyarság lélekszámának alakulását az 1300-as évekig vezeti. Ha a honfoglalás idején (895 táján) csekély létszámú magyarság telepedett volna le, akkor a 9–10. században képtelen lett volna arra, hogy adóztassa egész Európát a Fekete-tengertől az Atlanti-óceánig. A magyarság nem játszhatott volna nagyhatalmi szerepet a honfoglalás utáni hat évszázadban, ha nem rendelkezik kellő számú népességgel. A honfoglalás kori székelység aránya a honfoglaló magyarság négy-öt százalékára tehető. Az 1330-as és az 1500-as évekre számolt népességi adatok és arányok azt mutatják, hogy a székelység lélekszáma 895-től 1614-ig összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint amennyit a korábbi szakirodalom emleget. Kádár Gyula egyértelművé teszi, hogy a székelyek száma évszázadokon át nem volt olyan jelentéktelen, mint ahogy a szakirodalom zömében olvasható. A különböző analógiák, történelmi források és logikai érvek alapján teljesen új képet nyerünk a székelység lélekszámáról. Ezek a demográfiai tanulmányok már igazi szakdolgozatok forráshivatkozással, lábjegyzetekkel, mégis olvasmányosak, érdekfeszítőek. A szerző elképzelhetőnek tartja, hogy az újabb kutatások árnyalni fogják az általa számolt népességi arányokat, de vallja, a szakirodalomban eddig közölt adatok elfogadhatatlanok. Kádár Gyula meggyőződéssel állítja, hogy a történeti-demográfiai dolgozatok úttörő jellegük ellenére hozzájárulnak a székelység lélekszámának jobb megismeréséhez. Tenni kell az autonómiáért Kádár szilárd hite, hogy könyve hozzájárul nemzeti önismeretünk gyarapításához. Meggyőződése, hogy a székely nép belátható időn belül – saját történelmi gyökereire építve – képes lesz kiharcolni a területi autonómiát úgy, hogy a Székelyföldre telepedett, telepített román kisebbség is otthon érezheti magát. Kádár Gyula bízik abban, hogy a régiók Európájában megvalósulhat Székelyföld széles körű önrendelkezése, amely lehetővé teszi a székelység számára nyelvének, kultúrájának megőrzését. Jogainkért folytatott harcunkban – írja – szükségünk van a történelmünk, a kultúránk ismeretére, az önismeretre. Ha gyökértelenek vagyunk, akkor a hatalom úgy fog elbánni velünk, mint idegenekkel, bevándorlókkal. Karácsonyi ajándék A kötetet téli olvasmányként ajánljuk. Az ünnepek közeledtével karácsonyi ajándékra is lehet már gondolni, a Székely hazát akarunk kötet mellett a Székelyföld határán címűt is. A kötetek kaphatóak a H–Press lapterjesztő standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban és az Ex libris könyvesboltban. Megrendelhetőek a 0740 026 450-es telefonszámon, illetve a [email protected] e-mail címen. * Kádár Gyula: Székely hazát akarunk, Scribae Kádár Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2011 Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. március 3.Rovásírásunk első említéseRovásírás-kutatásunkban általános meglátás, hogy a Kárpát-medencei magyarságnak ezt az írásfajtáját először Kézai Simon említette a 13. század végén írt latin nyelvű gesztájában. Íme három vélemény: ”Kézai Simon mester az első író, ki (…) a székelyeknél még a kereszténység fölvétele után is gyakorlatban volt külön írásról értesít minket” (Fischer Károly Antal, 1889). ”A székelyek írására vonatkozó első adatot Kézai Simonnak a 13. század nyolcvanas éveiben írott krónikájában találjuk” (Vékony Gábor, 1987). Nyilván, az adatot magam is átvettem, s idéztem Kézai Simon 1282–83 táján írt megfogalmazását: a székelyek “…a blakokkal összeelegyedve, mint mondják, azok betűit használják.” (Nemzeti kincsünk: a rovásírás. Székelyudvarhely, 1998). Most módosítunk az állásponton, ugyanis olyan “adalék” került elő, amelyet nem hagyhat fígyelmen kívül a további kutatás. Jámbor Márk szép cikket írt Hitvilágunk kiirtása címmel, amely a budapesti Karpatia folyóiratban jelent meg (VII. évf. 2. 2007. február). Ezt írta: “1245-ben, Almás várában, Erdélyben folytatták le a Csele fia Kosán mágus elleni eljárást, amelynek leírásában szó van pogányul írott pálcikákról, melyekről a vádlott a gyógyfüvek neveit és a betegségek démonjai elleni imádságokat olvasta le.” A megfogalmazás annyira pontos, hogy föl sem merülhet a “pálcák” összetévesztésének lehetősége a pásztorok számadóbotjával. Kimondottan betűhasználatról van szó, növényneveket és imádságokat rögzített a mágus. S tette mindezt Kézai Simon előtt közel negyven esztendővel. Hasonló megmódolású “eszköz” a későbbiekben is előfordul. Sándor Klára: A bolognai rovásemlék (Szeged, 1991) című könyvében részletesen taglalta azt a gyergyói eredetű rovásbotot, amely 15. század végi naptári ünnepeket, bibliai neveket és ábécét tartalmazott. Nagyon is témakörünkbe vág Bél Mátyás: De vetere litteratura Hunno-Scythica című könyve, amely Lipcsében jelent meg 1718-ban. Egyik adaléka egy Túróc megyei juhászról szól, akinek gyenge volt a memóriája, s a Miatyánkot “…ismeretlen betűkkel belemetszette egy botba, de még így sem tudta emlékezetből elmondani, ha nem volt kéznél a dikája, amiről úgy olvasott, mintha az ima írásba lett volna foglalva.” Nos, 1245-től 1718-ig 473 esztendő telt el, s a rovásírás még ragyogóan funkcionált a Székelyföldön kívül is. Tehát rovásírásunk összmagyar voltát nem lehet kétségbe vonni. Bél Mátyás tevékenységéről magam külön tanulmányban számoltam be (In. Rovásíró őseink. Korond, 1995. 118-127). Cikkünkhöz – szemléltetésképpen – Erdély legkorábbi feliratának, a torjai emléknek a rajzát mellékeljük (11. századi). Olvasata: KáSZO(N) vagy KáSZON (á ugratva). Ráduly János Népújság (Marosvásárhely) 2012. június 12.Frigyre lépni a szülőfölddel – A székelység története: – sikertörténetEgyed Ákos akadémikus legújabb kötete, A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (Pallas-Akadémia Csíkszereda, 2006) Székelyföldön sikerkönyv, a hatodik szerzői estre Sepsiszentgyörgyön már az ezres példányszámon felüli újranyomott kötetek kerültek, s a találkozó résztvevői közül többen több példányt is dedikáltattak a szerzővel. A könyv sikerének több összetevője van, mindenek előtt Egyed Ákos személyi hitele, az erdélyi történetírók, a találkozón név szerint is említett Benkő József, Szádeczky Lajos, Orbán Balázs nyomdokain járó írói-emberi következetessége, a szülőföldszolgálat általuk felállított mércéjének tisztelete. A siker forrása az is, hogy az ugyancsak a Pallas-Akadémia gondozásában 1998-ban megjelent két kötetes Erdély 1848-1849 megjelenése után hamarosan közkedvelt, népszerű olvasmánnyá vált, eredményesen tudta összehangolni a tudományos kutatás adatait és tényeit a tudománynépszerűsítéssel. Szóval a „jót, s jól, ebben áll a nagy titok” helyzetével és állapotával van dolgunk, Egyed Ákos oly módon „szánt és vet”, hogy nem kell másra hagynia, könyveivel, tudományos közéleti szerepvállalásaival maga is meghozhatja az áldozatot. A jeles szerző miért is nevezi szinte kihívásként sikertörténetnek a székelység történetét? A válasz olyan egyszerű, mint amilyen kézenfekvő: a székelység, „annyi balszerencse közt, és oly sok viszály után” mindmáig megmaradt és együtt maradt ősi szállásterületén, a Kárpátok dél-keleti sávjában. A történelmi Erdély magyarsága Székelyföld kivételével elfogyott, sziget- vagy szórványmagyarsággá vált, kisebbségbe szorult. Egyed Ákos hatalmas történeti tényanyag birtokában gondolja újra, hogy a székelység megmaradásnak mi a titka és mi a nyitja. Könyvét négy fejezetre tagolja. Legelőbb A székelyek a magyar királyságban, ezt követően Az erdélyi fejedelemség korával ismerkedhetünk meg, harmadik históriai stáció A székelyek a Habsburg birodalomban, majd, zárófejezetként A székelyek az Osztrák-Magyar Monarchiában győz meg arról, hogy a székely megmaradás nagy titka az autonómia, az önkormányzatiság, a székely szabadságjogok bármi áron, vérrel, az élet árán is megvédendő következetessége. Miután ezt a tanulságot a könyvből összecsomóztuk, fogalmazzuk meg, hogy a könyv általános sikerének az alapja, az, hogy az olvasó számára egyértelművé teszi: azért alakulhatott így a különböző történelmi korszakokban a székelység sorsa, mert képes volt évszázadok hosszán át arra, hogy az elkerülhetetlen változásokhoz alkalmazkodjon, de szabadságát, közösségi jogait és ennek gyakorlását képes volt fegyverrel, diplomáciával és tollal is megvédeni. Ez történik a magyar királyság idején a 16. századig, az erdélyi fejedelemség létrejöttéig. Egyed Ákos a székelység magyar királyságbéli sorsának taglalását megelőzően, bevezető helyett a népcsoport sokat vitatott eredetéről is szól. Ebben a bozótosban az egymásnak feszülő elméletek és ellentétek miatt nehéz ösvényt vágni. A szerző négy székely eredetet firtató históriai áramlatot vázol fel. A sort Anonymusszal nyitja, s amúgy „magyar módra” a Névtelen Jegyzőt nem oktatja ki, „nem leplezi le”, hanem megállapítja, hogy P. Dictus Magister és az őt követők nyomán az egész magyar középkorban szilárdan élt az a hit, hogy a székelyek Attila hunjainak a maradványai. A Névtelen Jegyző szerint tehát a székelyek Pannóniában csatlakoztak a magyar honfoglalókhoz s egyik vezérükkel indultak Erdély felé. A 13. század jeles krónikaírója, Kézai Simon is azt írja, hogy a székelyek a hunok maradványai, „s mikor hírét vették, hogy a magyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Oroszország végeire, s miután együttesen Pannóniát elfoglalták, abban részt kaptak, de nem Pannónia síkságán, hanem a blakokkal együtt a végek hegyeiben nyertek osztályrészt.” A hun származást vallja a későbbiek során a székely történelem és kultúra nagy kutatója, Orbán Balázs, de ezt fogalmazza meg sok jeles erdélyi történetíró is – Nagyajtai Kovács István, Jakab Elek és Kőváry László is. Egyed Ákos könyvében nyomatékosítja, hogy a székelység többsége ma sem mond le a hun származás hagyományáról, s azt vallja, hogy ez a népcsoport már a magyar honfoglalás előtt a Kárpát-medencében volt. Ehhez az elmélethez és meggyőződéshez kiegészítésként annyit fűzhetünk hozzá, hogy a mai török népek körében mélyen meggyökerezve él a magyarok, s ezen belül a székelyek hun származása, s Attilát a magyarok és az ótörök népek közös őseként tisztelik. A hun-török rokonság lehetőségét Hóman Bálint sem vetette el. A történészek jelentős csoportja a magyarsághoz csatlakozott rokonnépnek tartja a székelyeket, a harmadik elmélet szerint a székelyek eredetileg is magyarok. Egyed Ákos kiemelten foglalkozik László Gyula „kettős-honfoglalás” elméletével, majd a maga véleményével zárja az eredetet taglaló fejezetet: „E könyv szerzője olyan „csatlakozott” népet lát a székelységben, amely a magyarral nagyon közeli rokon lehetett, hosszú ideig együtt élt vele, magyar anyanyelvűvé vált, s a honfoglalás előtt betelepedhetett a Kárpát-medencébe, így a csatlakozás már itt történhetett. (kettős honfoglalás). Tény azonban, hogy a székelység, amióta írott történelmünkben feltűnt, magyarul beszélt s magyarságát sohasem tagadta meg.” A székelység rövid történetének leginkább újragondolt időszaka a népcsoportnak a magyar királyság keretében elfoglalt helye és szerepe, székely identitásának megőrzése, az az időszak, amikor a szállásterületből haza lesz. A szerző kiemelten foglalkozik az első nagy megpróbáltatással, a tatárjárás és a székelyek viszonyával. Megállapítja, hogy miután megtelepedtek a székelyföldi szállásterületet felosztották a nemzetségek (hadcsoportok) között, tehát már akkor kezdik kialakítani területi-közigazgatási szervezeteiket, a székely székeket. Ezekhez igazították az egyházi és a hadrendszert, a székelység minden tisztséget az önmaga soraiból választott személyekkel töltetett be, kivéve a székely ispánt, akit a király nevezett ki. A letelepedés első tűzpróbája az 1241-es mongol betörés, a mohi csata utáni kárpát-medencei állapot, amikor is a tatár pusztítások következtében az egész terület siralomvölggyé vált, kivéve terra Siculorum-ot, amelyet, a feltételezések szerint nem ért akkora pusztítás, mint az ország többi részét. Ennek közvetett bizonyítékai vannak: mindjárt a tatárjárást követően a székely csapatok hadjáratokban vesznek részt, V. István király hadi érdemeikért a Kézdi székelyeknek adományozza a mongolok pusztítása miatt lakatlanná vált Aranyos földjét, ahol rövid idő alatt 18 falut alapítottak, s létrehozták a hetedik székely széket. Székelyföld autonómiájának megalapozása a székely önigazgatás intézményeinek, a székely nemzetgyűlésnek, a székeknek és a falvaknak a rendszerbe szervezése volt, az a folyamat, amelynek eredményeképpen a szállásterületből mintegy évszázadnyi idő alatt létrejött terra Siculorum, Székelyföld, azaz a székely haza. A székelyek a magyar királyság keretében bekerültek az országos társadalmi erők körébe, helyük volt az országgyűlésben. A királyi vármegyéktől elütően minden székely széknek saját hada volt, létrehozták az általános közgyűlés, a nemzetgyűlés intézményét, a székeknek is joguk volt közgyűlések meghirdetésére. Érdekes és izgalmas dolog, hogy az ispán által összehívott nemzetgyűlésnek nem volt állandó székhelye, mai fogalmakat visszavetítve „vándorgyűléseket” is tartottak, s a székelyföldi köztudatban a települések közötti versengésben-vetélkedőkben még ma is sorolják, hogy az adott faluban hány „országgyűlést” tartottak. A székely településrendszer, a faluhálózat kialakítása, a városok megjelenése, ezek hierarchiába sorolása és megnevezése erős magyar identitásról tanúskodik. Ennek bizonyítására Egyed Ákos Bogáts Dénes nyomán a szállás, falu, község, vár, város szavainkat a legrégibb magyar megnevezések között emlegeti, s ezekhez társítja a települések részneveit, a ház, lak, temető, sír, szer, szeg (falurész), táj, út, határ, dűlő, nyomás szavainkat. A falurendszer kialakításával a székelység végleg hazát teremtett a maga szállásterületén. Ezt, jellemző módon saját szavaiba öltöztette, önigazgatási szervezettségével, intézményeivel és fegyverrel is védelmezte minden elidegenítési és rombolási szándéktól. A szülőföldhöz ragaszkodás, a szülőföldszeretet ebben a rendszerszerűen megszervezett és működtetett hagyományban gyökerezik. Szövegemből kiszólva mondom, hogy ez a nyitja annak, hogy amikor a falurombolás, a nyelvi tiltások időszaka ránk rontott, a székelység akár ösztönösen, akár tudatosan úgy védte, védelmezte saját szavait, mint valaha az országhatárt vagy a várait, Kányádival szólva ezekben az ínséges időkben hozzálátott, hogy „begyűjtse az anyanyelvi szókat”. Abban az időszakban, amikor a településneveket – szülőfalunk nevét – nem lehetett magyarul leírni, az újságírók, de mások is kultuszt teremtettek, hogy a jelentéssel bíró gyönyörű tájnevek tömkelegét írásaikba, a közbeszédbe építsék, s ily módon egy tiltott szó mellé testőrként őrző-védő szolgálatot teljesítve tucatnyi szemléletes kifejezést állították. Számunkra ezért furcsa, hogy a legalattomosabb és eredményesebb falurombolást a szülőföld öleléséből rég kiszakadt csoportosulások a Kárpát-medence sok helyén mondhatni zokszó nélkül vihetik végbe. Témánkhoz visszatérve Székelyföld katonai szervezettsége, katonai rendje, önkormányzati intézményei, önálló jogrendje, az öröklött szabadságjogok olyan védettséget biztosítottak számára, amely a fennmaradását, s a hatalmas vérveszteségek, az elvándorlás kényszerítő körülményei ellenére a föld megtartó erejét növelték. S amikor az öröklött szabadságjogok, az autonómia veszélybe került, képesek voltak saját elöljáróik, akár a király, később az erdélyi fejedelmek ellen fordulni. Fegyverrel is. De a pártütők ellen is maguk szabtak törvényt. Egyed Ákos „rövid története” alapjában és mélyen áthallásos mű, az erdélyi, illetve a székelyföldi autonómia törekvéseknek olyan históriai megalapozása és támasza, amelynek széleskörű ismertsége nem csak a székelység számára lenne hasznos. Lefegyverző és megszégyenítő fegyver azok számára, akik közönnyel viseltetnek a magyar megmaradás ügye iránt, mert ezt, sok esetben az anyaországnak vélt térség közepén is veszély fenyegeti. A könyvnek, ajánlott olvasmányként ott kellene lennie minden magyar család könyvespolcán, s akkor nem indítanának szégyenletes csatározásokat a nemzeti szimbólumok, zászlók, jelvények, turulmadarak, kerecsensólymok, (magyar és székely) himnuszok ellen, és, főleg, nem „románoznák” le, hogy a finomabbik kifejezést használjam, az erdélyi jövő-menőket a Kárpát-medencében, akik kevésbé sem jött-mentek. A székelyek rövid történetét bemutató népes és nagy sikerű szerzői esteken az is eszünkbe jutott, hogy miként lehetne ezt a könyvet vagy ennek egyik még rövidebbre fogott változatát más nyelveken is hódító útjára indítani, s a közönyös és közömbös Európában szellemi szálláshelyet keresni annak históriai ténynek, hogy a Terra Siculorum az európai autonómiák történetében is előkelő és, főleg, tanulságos helyet érdemel, és autonómiát teremtő igyekezetünkben nem feltétlen és nem minden áron kell csak idegen mintákba fogózkodnunk. Egyed Ákos új könyvét olvasva, és ezt, különösen most, március idusa táján a kétkötetes Erdély 1848 – 1849 mellé illesztve, a magyar megmaradás két sikerkönyvét lapozva érzékelheti az érdeklődő, hogy jó magyar embernek lenni, s ezekből a munkákból meríthet erőt és bátorságot, hogy közösségi ünnepeit, „ország- és nemzetgyűléseit”, zászlóit és szavait lobogtatva korlátozás nélkül ünnepelhesse. A székelység „másságát” és „azonosságát” a magyar és a székely himnusz együttes éneklése érzékelteti. Ez olyan kettős identitás kifejezése, amely az 1848 március 15-i Kiáltvány 12. pontját, az „Unio” szellemiségét a határok fölé emeli. És eközben, minden hatalmi eljárás, betartás, magyar pártütés ellenére a székely székekben hasasodnak a dossziék a Székelyföld autonómiájáért rovatokba gyűjtött aláírásokkal. 2oo7. március 9. Sylvester Lajos Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma 2012. december 15.A székelyekKik is Erdély székely lakói? A Kárpát-medence keleti és délkeleti területein, a magyar néptömbtől elszakadva, idegenekkel (főleg románokkal és szászokkal) körülvéve élnek. Nevük – a sicul – már a XI. században is előfordul; vagy homlokukon fehér lovaikra, vagy a széleken élő helyzetükre vonatkozhat az elnevezés. Nyelvük a magyar nyelv legrégibb vonásait őrzi, rovásírásuk sok ezer éves. Származásukról a kutatók sok hipotézist állítottak fel, de igaznak az bizonyult, amit maguk is közös emlékezetként őriznek: Csaba király népe Atilla hunjainak utóda. Történetük együtt indult Árpád népével, csak a nyugati hunok előbb váltak ki a hun – hsziungnú – törzsszövetségből, mint eleink. Egy ideig a közép-ázsiai Csu folyó mentén tartózkodtak, majd a Fekete-tenger északkeleti részére költöztek, ahonnan a római császár hívta be őket a Kárpát-medencébe a 360-as években, hogy a szarmatákat kordában tartsák. Atillának mintegy 35 000-nyi lovasíjásza volt, amivel Európában egyedülálló katonai erőt képviselt. Atilla halála (453) után – ezt többek között Thuróczy Jánosnál (1435–1490) és más krónikásunknál (mint Kézai Simonnál, 1285 körül) olvassuk – a hunok – mintegy 165 ezren – az erdélyi Mezőségre vonultak (a Csigle-mező, Csigledomb ma is őrzi első tartózkodási helyüket), és onnan népesítették be Erdély egy részét. „Csigle mezején már nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték magukat. Ezek a székelyek a hunok maradványai… Amikor a magyarok újra birtokba vették Pannóniát, az ország felosztásánál a székelyek a magyarok beleegyezésével azt a vidéket kapták osztályrészül, amelyet már ezelőtt is lakóhelyül választottak maguknak.” (Thuróczy János) Anonymus egyértelműen írja, hogy „a székelyek régebben Atilla népei voltak”. „A székelyek az első honfoglalás népei voltak, akiket Árpád magyarjai már itt találtak, ők mentek Árpád népe elé, szövetséget ajánlva nekik. Nem meghódolt, hanem szövetséges nép volt. A XI–XII. században a gyepűk védelmét látták el. Mivel sokáig a hunok szabadságát élvezték, hagyományaik szerint Árpád vezér Országgyűlést hívott össze, amelyben a vezér kimondta, hogy mindannyian nemesek legyenek; jobbágy ne legyen köztük. Mai szálláshelyüket 1224-ben foglalták el. Mátyás király uralkodása idején főnemesekre, lófőnemesekre és gyalognemesekre tagozódtak.” „A székelyek kiváltképpen való nemesek, nekik mindenestől fogva külön törvények és szokások vagyon. Hadi dolgokban bölcsek, kik örökségeket és tisztségeket nemzetségre és nemzetségi ágazatára osztanak köztük” – olvassuk Werbőczy Tripartitumában, tehát még akkor jelen voltak Erdélyben, amikor a törzsi szervezet fennállt. Különállásukat a „székrendszer” segítette megőrizni, amelyek élén a királybíró, a székbíró és a kapitány állt. A XVI. századtól fokozatosan elszegényedtek, és sokuk jobbágysorba jutott. Egyes erdélyi fejedelmek összefogva a Habsburgokkal a székelyek kiváltságait kezdték eltörölni; az ellenálló székelyeket mindig szigorúan megtorolták. Legismertebb az 1764-es madéfalvai székely népgyűlés szétverése, ami után sokuk Moldvába és más területre menekült. Ma az Erdélyben élő magyarok lélekszáma reálisan több mint 2 millió, hivatalosan csak 1,2 millió; ennek jelentős részét a székelyek adják. A románoknak Székelyföldre való telepítése egyre erősödik. A székelység autonómiájának megadása erős nemzetközi nyomással feltehetően csak idő kérdése. Kiszely István Háromszék / Magyar Demokrata Erdély.ma 2013. március 20.Az ostobaság momentumaMég azt sem mondom, hogy utoljára veszem föl a Nagy Román Kesztyűt, amit felém s felénk vetettek. Olvasom a világhálóra fölberzenkedett Valentin Roman dühödvényét a romániai magyarok, különösen a székelyek ellen az autonómia meg a székely zászló kapcsán. Soha ennél primitívebb dolgozatot nem olvastam. Próbálok idézni, mindenképpen továbbadni a lényegét. Címe: Székely szomszéd, megadom neked az autonómiát, de mit csinálsz vele? Hangzatos, nem? Ami érdekesebb az ostobaság eme Kínai-falában, hogy Valentin, aki Roman, egyáltalán nem tudja, mi az autonómia. Fogalma sincs, miben különbözik Európában ez a státus, jogi, politikai és kulturális, anyagi állapot a független ország státusától. Idézem: „Adok neked földet az enyémből, csinálj saját hazát Románia közepén, zászlód már van. És mert nagylelkű vagyok, azonban tudnod kell, hogy tőlem nem várhatsz semmit, Románia vesz téged körül, én ellenőrzök mindent, én szabom meg körülötted a vámot... Semmid nincs, csak krumplid, és mit szólsz majd ahhoz, ha 50 euróba kerül egy kiló búza neked, mert nem terem meg nálad... Egyetemed nincs, évi 500 ezer euró lesz a tandíj, ha román egyetemeinkre jársz..., 100 ezer euróban szabom meg neked a vízumot, ha ki akarsz menni Románia közepéből valamerre, nincsenek reptereid...” És így tovább. A gyűlöletnek és ostobaságnak ezt az egyvelegét még mi magunk sem hallottuk. De lépjünk: „befogadtalak az én országomba, földet, vizet, kenyeret adtam neked, őseim befogadtak, mert nyomorult módon hányódtál...” Nos, ezen a szinten őrjöng a román Valentin. És még hozzáteszi, hogy viselkedjünk úgy, mint a többi befogadott: a lipován, a tatár, a török, a bolgár! Tenném hozzá: a szintén ajándékba kapott Dobrudzsában „átvételkor” 8% vallah-román lakott... És tovább: azt sem tudja, miben különbözik az iráni, ókori blak törzs a mai románok őseitől, a valahoktól. Írni is a „román blakoktól” tanult meg a székely... Nem bonyolítom, csak azért idézem, hogy tudjuk, milyen szinten is megy a játék életre-halálra. Amúgy Kézai Simon krónikást, Churchill angol miniszterelnököt lebácsizza. Nos, íme az „európai kultúra védőbástyájának” (idézet: Nicolae Ceauşescu) román csúcsa ma. Bizonyosan van annyi osztálya, mint a nagybányai gyorsvonatnak. Czegő Zoltán Székely Hírmondó Erdély.ma, 2014. február 1.Többnyelvű magyar őstörténet és származás (4.)Magyar krónikák a székelyekről Anonymus (a 13. sz. elején) Attila király népének nevezi őket, akik a Tisza közelében, a Kórógy vize mellett csatlakoznak a magyarokhoz. E csatlakozás önkéntes és békés jellegű. A székelyek kezeseket és ajándékot adnak a magyaroknak, majd közösen, szövetségesként, „Ősbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót” kazár vezér ellen. Thuróczy János (1435–1488/1489) szintén hun származásúnak tartja a székelyeket, tud a székelyek magyarokhoz csatlakozásáról is. Azt írja, hogy mindenki elismeri a székelyek hun származását: „A mi időnkben nem is vonja kétségbe senki, hogy ezek a székelyek azon hunoknak a maradékai.” Azt is tudja, hogy elsőként érkeznek a magyarok előtt Pannóniába. Thuróczy rámutat arra is, hogy erkölcseikben szigorúbbak, mint a magyarok, de „földek elosztásában nagyon különböznek” azoktól. Nem „használnak tintát és papírt, hanem botokra vésik” a szkíta betűket. Ők, „amikor a magyarok Szkitiából ismét Pannóniába jöttek, nagy örömmel eléjük mentek Ruténiába”. Mivel közösen foglalják el és veszik ismét birtokukba Pannóniát, ezért azt a területet kapják lakóhelyül, amelyet korábban is választottak maguknak. Kézai Simon a székelyeket 1283 táján hun származásúnak véli, akik „amikor hírét vették, hogy a magyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Oroszország végeire”, és együtt foglalták el az országot. Antonio Bonfini (1427/1434–1502) úgy véli, hogy a székelyek „a többi magyartól sok dologban különböznek”. Verancsics Antal (1504–1573) is úgy tudja, hogy az ő korában a „székelyek hunoktól való leszármazását senki nem vonja kétségbe”. Ők Attila király népéhez tartoznak. A kolozsvári származású Szamosközy István (1570–1612) szerint: „Azok, akiket székelyeknek hívnak, a magyarok nemzetségéhez tartoznak, de durvább erkölcseiket tekintve nyersebbek. Országrészüket Erdélynek abból a részéből örökölték, amely Moldvára néz (…). Azzal dicsekszenek, hogy a legősibb magyarok, s azt vallják, hogy Attila seregeinek maradványai.” Tomori Pál fogarasi és munkácsi várnagy, aki jól ismeri a székelyeket, óva int mindenkit attól, hogy velük ellentétbe kerüljenek, mert az elszánt székelyek „nem tartanak sem Istentől, sem embertől”. Brodarics István (1470 k.–1539) – szerémi püspök és a magyar király kancellárja – a székely társadalom egységéről és a székelyek jelleméről írja, hogy Erdélyben „élnek a székelyek, harcias és vad nép, közülük senki sem nemes és senki sem paraszt, mindannyian ugyanazon jog szerint ítéltetnek”. Oláh Miklós (1493–1568) úgy tudja, a hunok leszármazottjai, egy olyan nép, amely „midőn háború tör ki, könnyedén ki tudnak állítani, és hadba tudnak küldeni ötvenezer vagy még több fegyverest (…), erkölcseiket, szokásaikat, törvényeiket tekintve a többi magyartól nagymértékben különböznek. (…) Adóval senki sem tartozik közülük sem a királynak, sem másnak, amikor azonban a király Magyarország királyává koronáztatik, vagy megházasodik, vagy fia születik, fejenként adnak neki egy-egy ökröt (…) a szkíták ősi erkölcseit és szabadságait még ma sem felejtették el.” (folytatjuk) Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2014. február 15.Többnyelvű magyar őstörténet és származás (6.)Besenyők A besenyők Európa keleti határán a 9. században tűnnek fel. A honfoglalást megelőző évtizedekben a magyarokkal két nagy háborút vívnak. Az első besenyő csoportok a kavarokkal együtt (850 táján) csatlakoznak a magyarokhoz. A 10. században több magyar–besenyő katonai szövetség alakul ki. Egy nagyobb csoportjuk Taksony fejedelem idején telepedik le a Kárpát-medencében. E besenyő nemzetség (törzs) vezetője – Anonymus tudósítása szerint – Tonuzoba volt. A 11. század derekán nagyszámú besenyő harcol I. András király seregében is. A besenyő–magyar együttműködés nem mindig felhőtlen, a keleti határok, Moldva irányából gyakran törnek be Erdélybe, Magyarországra. A besenyők hatalmát végül az úzok és a kunok számolják fel. Egy részüket II. István király 1122 táján fogadja be, telepíti le. A legjelentősebb besenyő telepek Fejér és Tolna megyében létesülnek. De megtaláljuk őket Csanád megyében, Dél- és Délkelet-Erdélyben is. Saját ispánjuk alatt önkormányzattal, autonómiával rendelkeznek, ennek fejében tartoznak katonáskodni. A csanádi besenyők még 1495-ben (is) rendelkeznek besenyő szabadságjoggal. Kunok A kunok olyan török nyelvű nép, amely eredetileg nomád törzsekben él Pekingtől északra, Szibériában. 1000 táján a Volga körül, 1070-ben már az Al-Dunáig húzódó térségben laknak. A 11. század közepétől – két évszázadon keresztül – az Ural folyó és az Al-Duna közti térség urai. Az oroszok polovecnek nevezik őket. Gyakran veszélyeztetik az orosz államok, Bizánc és Magyarország biztonságát. 1223-ban az oroszokkal együtt harcolnak a Kalka folyó melletti csatában. Bár a tatárok visszavonulnak Ázsiába, de a tőlük való félelem miatt egy részük letelepedik Magyarország területére. 1227-ben az egyik kun fejedelem felveszi a kereszténységet, elismeri a magyar király fennhatóságát. Ekkor hozzák létre a milkói római katolikus püspökséget. Béla herceg a mai Olténia területén szervezi meg a Szörényi Bánságot. Később a Balkán-félszigetről érkező vlachokat (románokat) államba szervező – Havaselve és Moldva területén élő – kunok elismerik a magyar királyt hűbéruruknak, vazallusok lesznek. A magyar király felveszi a Kunország királya címet. Kötöny, a kunok főfejedelme 1239-ben egész népével együtt áttér a kereszténységre, majd a Duna és a Tisza közötti térségben telepedik le. Azonban a nomád életmódú kunok és a földművelő magyarok között ellentét alakul ki, a kunok fellázadnak, és kivonulnak az országból. Visszatelepítésükre 1243-ban kerül sor, amikor őket lovas íjászként betagolják a magyar honvédelmi rendszerbe. A kunok hét nemzetségének társadalmi életét a nemzetségbírák irányítják, 1270-től a főhatóságuk a nádor lesz. 1279-ben kun törvénnyel szabályozzák a kun társadalom életét. A nemzetségi területekből székeknek nevezett közigazgatási egységeket szerveznek, amelyek a 15. századig működnek. Szabó István Mihály lélekszámukat a letelepítéskor százezer főre teszi. „Észak-Magyarországra betelepült csoportjaik a palócok (a kunok szláv neve a »polovec« volt, ebből lett a palóc) elődei voltak.” Ma a Nógrád-medencében és az Ipoly mentén palócként ismerik őket. A kiskunok a Duna–Tisza közén, Szeged és Budapest térségében élnek, míg a nagykunok a Közép-Tisza és a Hortobágy régióban. Ma a magyarság legöntudatosabb magyar közösségeihez tartoznak. Benkő Mihály a kunokról írja, hogy „magukat kunnak nevezik, antropológiai vonásaik türk jellegűek”, őrzik a kun hagyományokat. Jászok A kunokkal jönnek az iráni eredetű alánok, jászok is, majd 1283-ban a Balkán-félszigetről egy újabb csoportjuk jelenik meg. A jászok a mai Kazahsztán déli térségéből, s Karatau-hegység vidékéről jövő iráni gyökerű népcsoport. Európába a részben rokon alánokkal kerülnek. A mai Jászság területe a Zagyva és a Tarna folyó mentén, Szolnok megyében található. A jászok a 14–15. században mint testőrök és lovas íjászok teljesítenek szolgálatot. A kunok és a jászok még a 16. században is beszélik a nyelvüket. A későbbi színes magyar nyelvük nem igazolja azt, hogy ők mindig magyarok voltak. Blakok A blak olyan türk, ótörök népcsoport, amely a honfoglalás előtt a székelyek szomszédságában élt. Kézai Simon a Bihar vidékén élőkről úgy tudja, hogy összekeveredve élnek a székelyekkel. A székelyek és a blakok a magyarokkal közösen hódítják meg Pannóniát, és együtt telepednek le a határhegyekben, hasonló katonai feladatkört töltenek be, és nyelvileg is együtt magyarosodnak el. A blakokat nem szabad összekeverni a 13. században a Balkánról érkező vlachokkal. Két teljesen külön népről van szó. Azok, akik a székelyeket megtanítják a ma is ismert híres rovásírásra, melynek 37 betűjeléből 21 ótörök, nem a Balkán-félszigetről érkező vlachok, románok. Pais Dezső megállapítása szerint a blak népnév türk eredetű, jelentése rész, töredék. Rásonyi László turkológus az onogur–bolgárok közt élő karluk törzs utódainak tartja őket. (folytatjuk) Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2014. február 16.Nem hamisítvány a Csíki székely krónika?Sántha Attila szerint a Csíki székely krónika tényleg 1533-ban született, mint ahogyan írója is állítja, és a székelyek történetét követi Attila birodalmának felbomlásától 1500-ig. Attilától a magyarok megjelenéséig csupán a székely rabanbánok (világi és egyházi vezetők) névsorát nyújtja, ennek első fele görög, második fele latin betűs. A jeles szakember több alkalommal is bemutatta kutatásai eredményét, a múlt év utolsó hónapjaiban pedig (szeptember és december között) négyrészes tanulmánysorozatot publikált a Székelyföld című folyóiratban. Beszélgetésünk a székelyudvarhelyi előadás előtt készült. - Honnan származik a Csíki Székely Krónika iránti érdeklődésed? Régi vagy újabb keletű? - Szegeden végeztem a doktori iskolát irodalomtudományból az 1990-es évek végén, amennyire emlékszem, akkor kezdtem foglalkozni a Csíki székely krónikával. Ugyanis szemináriumot készültem tartani Szádeczky Lajos művéből, amelyben hamisnak ítéli meg a krónikát – akkor megállapítottam volt, hogy Szádeczky műve, legalábbis a szerző detektívi képességeit tekintve, csapnivaló. - Többen is azt mondták, írták az elmúlt kétszáz évben erről a munkáról, hogy hamisítvány. Szádeczky 1905-ben “végleg” a “helyére tette”, mint hamisítványt. - Igen, csak az a baj, hogy érvei helytelenek, nem állják ki a próbát. Például hosszan bizonygatja, hogy nem létezett az a kastély, vár, amelyben a krónikát állítólag megírták – nos, a krónika legmegbízhatóbb másolatában nem is vár, hanem ház szerepel (aedis az arx helyett), ráadásul a régészek nemrég feltártak ugyanott egy nagyon tekintélyes kőházat. Bizonygatja, hogy azok az emberek, akik a krónika „1695”-ös lemásolásában részt vettek, nem is léteztek – amikor pedig szembesül azzal, hogy bebizonyítják neki az ellenkezőjét, azt mondja, hogy mindez mellékes, és azt mutatja, a hamisítók létező személyekkel takaróztak. (Az 1695-öt azért tettem idézőjelbe, mert a krónikamásolatok összehasonlításából kiderül, azt nem is akkor, hanem 1691-ben másolták le.) A nagy baj az, hogy hasonló kaliberű, és egyenként cáfolható érvek alapján Szádeczky levonja azt a következtetést, hogy a Csíki székely krónika hamis. - Nem helytálló Szádeczkynek az a megállapítása, hogy a hamisítványt 1796-ra keltezi, s hogy csupán azt szolgálta, hogy igazolja a csíkszentmihályi Sándor család származását? - Nem bizony, és a tanulmányomban azt mutatom be, hogy ugyan a krónika csak másolatokban maradt fenn, ám azt legkésőbb a 16. században írhatták. Tudásanyaga alapján megállapítható, hogy ekkor készült: ugyanis ez az a kor, amikor az emberek még emlékeznek bizonyos régi dolgokra (és ezt a tudást fényesen alátámasztják az 1700-as évek közepétől felbukkanó magyar krónikák: az Anonymusé, a Kézai Simoné), másrészt jócskán tartalmaz olyan információkat, melyek a krónika 1796-os felbukkanása után 100-200 évvel váltak ismertté, például a Tarih-i Üngürüsz nevű, török nyelvű iratból. Egyébként is, az 1796-os hamisításnak ellentmond az, hogy a krónika magyar fordítása két példányban is megvan, az egyik 1770-ből, a másik 1776-ból. Emellett úgy vélem, hogy az itt, Udvarhelyen található Becze Gábor-féle latin nyelvű másolat is 1790-91-ben már megvan. - Korábban történetileg és filológiailag végeztek-e szövegelemzést? Igen, például Szádeczky. Vele az a baj, hogy ugyan történész volt, ám filológus nem, és nem veszi észre azt, hogy az 1796-os, elsőnek gondolt másolat igazából egy harmad- vagy negyedfokú átírás, míg például az 1797-es, melyet az akkori osztrák „közjegyzőség” hitelesít is, az 1691-es átírás betű szerinti, nagyon megbízható mása. Az igazság az, hogy Szádeczky mellett mások is foglalkoztak a krónikával, például elődje, a székely történetírás nagy alakja, Szabó Károly, aki hitelesnek fogadja el a krónikát. Szabó és Szádeczky után egyetlen nagyobb kaliberű írás született a krónikáról, a Hermann Gusztáv Mihályé, aki már pedzegeti, hogy baj van Szádeczky írásával. - Milyen újdonságokat találtál, amelyekre eddig nem bukkantak? - Nagyjából azt látom, hogy mindazt, amit a krónikáról eddig tudtunk, félre kell tennünk, és elölről kezdenünk a róla való gondolkozást. Például úgy tudtuk, a krónika felbukkan 1796-ban, és pár hónapon belül Aranka György lefordítja – kiderítettem, hogy Aranka bizony csak egy már rég meglevő fordítást vet össze a latin szöveggel, és végez rajta stilisztikai javításokat. Aztán folytatnám azzal, hogy még a krónika védelmezői is annak első két szavát félreértették: „Dacia Alpestris Attila birodalmának felfordulása után foglaltatott el a legvitézebb emberektől, a székelyektől”, mondván, hogy Dacia Alpestris az bizonyára Székelyföld. De bizonyosan mondom én, hogy nem: Dacia Alpestris az mindig és kizárólag a Kárpátok havasain túli területet jelentette, Havasalföldet és Moldvát. És így tovább… - Négy részben jelent meg a tanulmányod a Székelyföldben (2013, aug.-dec.). Ez egy lezárt kutatás? Vagy még dolgozol rajta? Könyv lesz belőle? - Én lennék a legboldogabb, ha magam tudnám a témát, ugyanis az azt jelentené, hogy magam számára megnyugtató magyarázatot találtam minden kérdésben. Ám ez távolról sincs így, naponta újabb és újabb adatokra bukkanok, amelyek egyrészt azt világítják meg, mit is mond a krónika, másrészt a keletkezés- és utótörténetét írják újra. Úgyhogy a megjelent tanulmányomat máris sok helyen javítanom kell, pontosítanom, bővítenem – ezekről szó van a mostanában elhangzós előadásaimon is. Remélem, hogy hamarosan könyvalakban is megjelennek a kutatási eredményeim, habár, mint a munkával általában, én is úgy vagyok a krónika tanulmányozásával, hogy abbahagyni lehet, de befejezni nem. Igazából csak most kezdem felfogni, mekkora fába is vágtam a fészit: csupán a krónika latin és magyar nyelvű kritikai kiadásához egy öttagú, interdiszciplináris csoport kellene, melyik a ezzel kel és fekszik egy-két éven keresztül. Meggyőződésem szerint ekkor (és csakis ekkor) fény gyúlna a székelyek őstörténete ügyében – ám nem úgy látom sem a magyar, sem a román államot, hogy egy ekkora kaliberű kutatást finanszíroznának, székely virtuális államunkról nem is beszélve. A Csíki székely krónika Egy 1533-ban született dokumentum, amely a székelyek történetét írja le Attila birodalmának felbomlásától 1500-ig. Attilától a magyarok megjelenésééig csupán a székely rabanbánok (világi és egyházi vezetők) névsorát nyújtja, ennek első fele görög, második fel latin betűs. A székelyek 888-ban vérszerződést kötnek a magyarokkal, ezt 1000 körül megújítják. A székelyek a 10-12. század között lakják be Székelyföldet (amelynek eredeti neve Hét erdők földje/Terra Septem Silvarum), először csak a főemberek, aztán a köznép is megtelepszik. A nyugati kereszténység felvételekor polgárháború dúl a székelyek között, a rabanbáni tisztséget ezután örökletes módon a Sándor család tölti be. Az új vallás csak 1063 után szilárdul meg. Részletesen ismerteti a székelyek törvénykezését, 1200-tól kezdve azonban a krónika egyre inkább a Sándorok történetévé csupaszul. Simó Márton Készült az Udvarhelyi Híradó Kft. és a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány együttműködési megállapodása keretében, a Bethlen Gábor Alap támogatásával. Székelyhon.ro, 2014. február 27.Máig vitatott kérdés a székelyek eredeteNagyvárad- Szerda este az Ady Endre Líceumban folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia Erdély a magyar történelemben modulja. Hermann Gusztáv Mihály, a BBTE oktatója tartott előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról. Az érdeklődőket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a Várad folyóirat és az Erdélyi Riport kiadásában megjelent a Nem tündérkert vagy nagyon is az. Erdély a magyar történelemben című hiánypótló kötet, ami azokat a mélyinterjúkat tartalmazza, melyeket Szilágyi Aladár készített a Szacsvay Akadémia tavalyi évadjának meghívottjaival. Ezt követően a közíró, újságíró ismertette röviden a könyv megszületésének körülményeit. A folytatásban Hermann Gusztáv Mihály, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem oktatója tartott vetített képes előadást a székelyek eredetéről és jogállásáról. Hangsúlyozta: egy vitatott kérdésről van szó, akadémiai körökben, tehát a legmagasabb szinten sincs lezárva, négy fontosabb elmélet létezik: a hun-székely eredetmítosz, a kettős honfoglalás, a türk (bolgár-török) eredet, valamint a magyar származás. Aki a Székelyföldön utazik, általában azt tapasztalja, hogy a helyiek köztudatában az él, hogy ők Attila király és Csaba királyfi utódai. Ennek a meggyőződésnek az elterjedésében, általánossá válásában nagy szerepe van Orbán Balázs A Székelyföld leírása című hatkötetes munkája 1868-ban megjelent első kötetének. Ugyanakkor ezen elmélet gyökerei a krónikás hagyományokra is visszavezethetőek: Anonymus (1210 körül), Kézai Simon (1282-1283 körül megjelenik a Csaba-monda), a Képes Krónika (1358) és Thuróczy János Chronica Hungaroruma (1486-1487). A hun-szkíta-székely eredet szilárd alappillére aztán Werbőczy Tripartituma (1514) lett, mely törvényerőre emelte ezt az elméletet. Egy másik forrás a Csíki Székely Krónika, ennek hitelességében azonban sokan kételkednek. Legrégebbi ismert példányát Csíksomlyón keltezték 1796-ban, záradéka szerint egy 1695-ben kelt írás másolata, melynek eredetije 1533-ban készült. Szádeczky Lajos a krónika felbukkanása korában élt csíki ifjú, jogtudó nemesember Sándor Zsigmond hamisítványának tartja, mások szerint viszont Sándor Zsigmond 1796-ban túl fiatal volt ehhez. 18. századi keletkezése mellett szólnak a szöveg anakronizmusai, és formailag sem illik a 16. századi krónikák sorába. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a 18. század végén a történelmi dokumentumok hamisítása anyagi érdekeket szolgált és valóságos úri divat volt Európa-szerte- magyarázta a történész. A többi elmélet 1974-ben László Gyula a kettős honfoglalás elméletét dolgozta ki, szerinte a kései avarok voltaképpen a honfoglalás első hullámát jelentették. A nagyjából 670 után beáramló nép jelvénye a griff volt, meg az inda, a griffes-indás nép temetőit pedig jól ismerjük: sok száz síros, nagy temetők, és ezek elterjedése pontosan fedi a 11. századi magyar nyelvhatárt. Ennek alapján arra gyanakodhatunk, hogy az első magyar honfoglalás, amely nemcsak törzstöredékeket, nemzetségeket és hadakat sodort a Kárpát-medencébe, hanem a nép is áttelepült, az avar korban 670 táján játszódott le. Őket találták itt Árpád magyarjai, ők mennek székelyek néven eléjük, és csatlakoznak hozzájuk. Ezzel ellentétben a türk eredetet hangoztatják Györffy György, Kristó Gyula, Makkai László és Fodor István. Utóbbi régész-történész 1992-ben azon meggyőződésének adott hangot, hogy a székelység magva a volgai bolgárok egyik törzséből szakadt ki. Feltehetően már a honfoglalás idején magyar nyelvűek voltak, de egészen biztosan ezt a nyelvet beszélték, amikor Erdély földjére léptek. Határőri szervezetük elősegítette ősi csoporttudatuk megőrződését, amely a kunokhoz és jászokhoz hasonlóan meggyökeresedett a később hozzájuk csatlakozott vagy közéjük sorolt egyéb magyar népcsoportoknál is. A magyar eredet hívei Benkő Lóránd, Bóna István és Benkő Elek. Benkő Lóránd nyelvész szerint nyelvjárási alapon tisztán megállapíthatóan a magyarság különböző rétegeiből megszervezett határőr csoportok voltak a székelyek, míg Benkő Elek régész nézete értelmében régészeti módszerekkel a székelység idegen etnikai eredete akkor volna igazolható, ha az Árpád-kori székelyek anyagi kultúrája, viselete, temetkezése eltérne a korabeli magyar, nem utolsósorban az erdélyi magyar leletektől, amiként például a középkori kunok és jászok esetében ez kiderült. A magyartól eltérő etnikumra utaló régészeti következtetések azonban az Árpád-kori székelység tárgyi hagyatékából nem vonhatóak le, a feltárt leletek nem különböznek a történeti Magyarország más pontján kiásott tárgyaktól. Székely autonómia Előadása utolsó részében Hermann Gusztáv Mihály arról beszélt, hogy a székelyek letelepedése többlépcsős folyamat volt, végül pedig az egyesítések után öt szék alakult ki: Udvarhely főszék, Marosszék, Csíkszék, Háromszék és Aranyosszék. A székely szék vezető szerve a közgyűlés volt, választott tisztségviselők voltak a kapitány, a székbíró és az esküdtek, akiket a királyi hatalom olyan ellenőrző hivatalnokai kontrolláltak, mint a székely ispán és a királybíró. Ugyanakkor a székely önkormányzat (autonómia) három alappillére volt a közigazgatási autonómia, a társadalmi kiváltságok és az adómentesség, ezeket azonban előbb az erdélyi fejedelmek, majd a Habsburg-uralkodók elkezdtek nyesegetni, míg végül az 1848. október 17-i agyagfalvi nyilatkozattal a székelység formálisan is betagozódott a polgári magyar nemzet kötelékébe. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro, 2014. március 18.Mikortól beszélünk Háromszékről? – Kalandozások a székely múltbanTörténészeink körében eléggé szilárdan tartja magát a legenda, miszerint a Háromszék kifejezés első említése csupán 1559-ből való, és addig a Sepsi, Kézdi és Orbai székek összefoglaló nevéről nem beszélhetünk. Nos, az alábbiakból megtudhatjuk, mindennek az égvilágon semmi alapja nincs. Elsőként Nagy Géza, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum őre (igazgatója) állítja 1886-ban, hogy Háromszéket először 1559-ben találjuk így nevezve, „a gyulafehérvári országgyűlésen hozott s a székelyek viszonyait szabályozó végzésekben”, Tribus Sedibus néven, a megnevezés megjelenését pedig abban kell keresnünk, hogy „Sepsi, Kézdi és Orbai közös királybírót és kapitányt kapott” – azaz Nagy Géza szerint először a közigazgatási egyesítés történik meg, utána pedig lassan megszületik az új területi egység neve is. Háromszék megbuktatja a Csíki székely krónikát Nagy Géza a fenti megállapításokat a székelyek történetét Attila halálától egészen 1533-ig leíró Csíki székely krónika kapcsán teszi, ezzel (is) bizonyítva, hogy a krónika csakis kései hamisítvány lehet: szerinte élő ember 1533-ban a Terra Trium Sedium és Terra Trisedis kifejezéseket le nem írhatta, mivel azok akkor nem léteztek. Az érvvel a krónika hitelességét kétségbe vonó tudósok azóta is elő-előhozakodnak, például az egyébként zseniális meglátású, néha-néha viszont érthetetlen hiányosságokat felmutató Rugonfalvi Kiss István 1939-ben, valamint legutóbb (2007-ben) Hermann Gusztáv Mihály. A Csíki székely krónika védelmezői: csíkszentgyörgyi Jósa János és Endes Miklós sem bizonyítják, hogy a Háromszék megnevezés korábban létezett volna, Endes például azt feltételezi, a Csíki székely krónika 1695-ös lemásolásakor kerül bele a szövegbe az anakronisztikus szó. Háromszék vármegye 1891-ben Jómagam restelkedve vallom be, hogy e jeles elődök megnyilatkozásai után elmulasztottam az adat helyességének ellenőrzését, és a Csíki székely krónikáról szóló írásomban ezt a magyarázatot adom a Háromszék megnevezés jelenlétére a krónikában: „Kézdit, Sepsit és Orbait már azelőtt is lehetett közösen emlegetni, hogy közigazgatási egyesítése megvalósult volna, hiszen e három szék a Háromszéki-medence kellős közepén fekszik, mely annyira egyetlen földrajzi egység, hogy azt nem igazán volt érdemes székek szerint felbontani a 16. század eleje, de akár az az megelőző századok emberének sem, mikor erről a területről beszélt.” Ennyit a Háromszék név körüli vitákról, melyeknek az lett az eredménye, hogy történelemtudomány lesöpörte az asztaláról a Csíki székely krónikát. Igaz, mára kerülnek olyan kutatók is, akik szerencsére mit sem tudnak ezekről a vitákról, így Elekes Tibor, aki ugyan egy kicsit ködösen, de azt mondja, „Nagyobbrészt a mai Kovászna megye területén kialakított Háromszék nevét már Mátyás király idejében (1453–1490) használták.” Mit mondanak az oklevelek? Sepsi, Kézdi és Orbai első említése a „három székely szék” (tres sedes Siculorum) néven 1479. április 26-áról való, ekkor brassói szomszédaink nevezik így a területet. Megjegyzem, a dokumentumot a románok és az erdélyi szászok többször is kiadták: 1911-ben, 1913-ban, 1918-ban és 1937-ben, így teljesen érthetetlen, hogy az máig sem vonult be a székely köztudatba. Ahhoz, hogy megértsük, mi is történik 1479-ben, vissza kell hátrálnunk 1457-ig. Ekkor kerül uralomra István (Ștefan cel Mare) moldvai vajda, aki a magyar fennhatóságot elismerő Áron Pétert elkergeti, a magyar függőséget felmondja. 1467-ben ezen állapotok megszüntetésére Mátyás király hadjáratot vezet Moldvába, ám a moldvabányai csata után, a király súlyos sebesülésére való tekintettel a magyarok visszavonulnak. 1474-ben István hírét veszi, hogy ellene nagy török támadás készül, ezért megüzeni Mátyás királynak, hogy török támadás esetén nyerendő segítség ellenében kész neki meghódolni és Magyarország fensőbbségét elismerni. Hathatós magyar segítséggel (16 ezer főnyi sereg, akik közül 5000 székely) 1475-ben István a törököt a vaslui-i csatában megsemmisíti. István vajda az ígéretét betartja, és magyar vazallus lesz, feladata, hogy kelet felől védje a magyar Szent Korona országát. 1479. április 20-án István levelet ír Brassó város tanácsának, amelyben értesíti őket arról, hogy a törökök nagy sereggel bevonultak Havaselvére, és – mivel nem tudja, merre mennek – kéri őket, tudakozódjanak az ügyben, és ha azok Moldva felé tartanak, azonnal értesítsék őt. A brassói tanács jegyzője tüstént válaszol is, méghozzá egy nagyon csúnya kézírású levélben: sietségében még arra sem fordít gondot, hogy a fogalmazványt egy szebb kézírású személlyel lemásoltassa. A jegyző elmondja, hogy a törökök, akik nemrég Erdélyben nagy károkat okoztak, nagyon szorongatják őket, és ma, amikor küldi e levelet (április 26-án), kaptak hírt Havaselvéről, hogy a törökök ellenük és a három székely szék ellen tartanak. Ezért arra kérik Istvánt, hogy jöjjön a segítségükre, mint olyan uralkodó, aki Erdély ezen részének megvédésére rendeltetett. A törökök által alkalmazott erőszak miatt István nemzettársai, akik a (magyar) Szent Korona hívei, a törökökre hallgattak, és István csak nemrég szabadította meg őket ezen iga alól, hogy szolgálhassák a (magyar) Szent Koronát és a keresztényi törvényeket, fejezi be a jegyző, finoman utalván arra, hogy István, aki csak nemrég tért vissza a magyar Szent Korona ernyője alá, most meghálálhatja a magyarok által nyújtott segítséget a törökök kiűzésében. A levélnek a három székely széket említő mondata így néz ki eredeti latinban: „Unde hodie videlicet feria secunda proxima post diem sancti Marci iterum venerunt homines missi de partibus Transalpinis ab eis fautoribus nostris atque sacrae coronae fidelibus ad nos et nobis avisationem fecerunt quod veraciter credere et exspectare debeamus infidelissimos Turcos venire ad nostras partes et ad tres sedes Siculorum ad devastandas easdem.” István vajda ezt a „kedves” ösztönzést egyáltalán nem veszi rossz néven, 1480. január 22-én újra levelet ír a brassóiaknak, hogy a törökök most már akármelyik pillanatban beüthetnek, ezért készüljenek a harcra, mint ahogy ő is felkészült. A nagy készülődés aztán semmire sem vezet, 1480. július 9-én már arról levelezik a brassóiakkal, hogy közben a törökök és a havaselviek felprédálták Székelyföldet, milyen kár... A három székely széktől Háromszékig Mivel egyesek szerint a „három székely szék”-szerű kifejezések még egyáltalán nem jelentenek földrajzi nevet, hanem csupán három, egymás melletti földrajzi egységet, és így a kifejezés utalhatna például Sepsi-, Kézdi- és Csíkszékre is, nézzük a következő, 1504-ben kelt dokumentumot, amelyben Háromszék már székely jelző nélkül is szerepel, mutatván, hogy itt egy meggyökerezett szóról van szó. 1504. október 20-án Lázár András levelet ír Gyergyóból Tárczai János székely ispánhoz a háromszéki székelység s a havasalföldi vajda közti egyenetlenség dolgában. Ebben Háromszék mint földrajzi fogalom fordul elő, Tribus sedibus és Tres Sedes formában, valamint szerepel a Trium sedium siculi kifejezés is, amely elsősorban közigazgatási értelemben értendő. Megállapíthatjuk hát, hogy földrajzi névként Háromszék nagyon régi, és Kézdi-, Orbai- és Sepsiszékek kialakulása után szinte azonnal használatba jöhetett, hiszen az általa behatárolt terület, a Háromszéki-medence egy összefüggő földrajzi egység. Szó sincs tehát arról, amit Nagy Géza tartott, hogy a név csak azután alakult volna ki, hogy a három székely szék közös királybírót kap, valamikor 1562 körül. A következő részben a Háromszék megnevezés első német (szász) nyelvű felbukkanásáról szólok, majd következik az első magyar nyelvű emlékünk is. Sántha Attila * * * A székelyek A székelyek nagy része a Kárpát-medence keleti és délkeleti részében lakik, és a magyar néptömbtől elszakadva, idegenektől körülvéve élik sajátos, elzárt életüket; magyarságukat soha meg nem tagadták. Hazájuk a Kárpátok koszorúzta magyar medence keleti zuga, ahol magas hegyektől övezett völgyekben és medencékben laknak, de élnek e törzstől elszakadt székely csoportok is (pl. a Vajdaságban és a Nyugat-Dunántúlon). Nevük latinos „sicul” szó formájában először a XI. század végén, magyar formájában (székely, zekel) pedig csak a 1334-től ismert. A helytörténeti adatok arra utalnak, hogy a székelység a XI-XII. században a nyugati és a keleti gyepük védelmét látta el. Krónikáink és a székely néphagyomány szerint a székelyek Attila hun népének Csaba királyfi vezetésével a Kárpát-medencébe – a mezőségi Csigle-mezőre – visszatért utódai. „A székelyek, akik előbb Attila népe volt” – olvassuk Anonymusnál, Kézai Simon pedig ezt írja: „3000 hun visszatért Pannóniába... és Árpád idejéig a Csiglamezőn (Mezőségben) maradtak, és ott magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték”. A székelyek a honfoglaló magyaroknak felajánlották szolgálataikat, tehát nem meghódított, hanem szövetséges nép, amely egyezménnyel csatolta magát a honfoglaló magyarsághoz. A székelyek eredetéről sok, gyakran ideológiailag irányított, elfogultságból és rosszindulatból származó vita folyt, amely mára kikristályosodott, és igazolta a székelyek saját eredethagyományának helyességét. Erdély területén kétféle „magyar” népesség él: az egyik – a székely – a hunok leszármazottja (Attila hun király 453-ban bekövetkezett halála utána Csigla-mezőre visszaköltözött hunok utóda), a másik a magyarsághoz 894-ben csatlakozott kazár kabarok utóda, akik közül sokukat uralkodóink a Kárpát-medence keleti és nyugati gyepűire telepítettek. A székelyek hun eredetét először a XVIII. században kérdőjelezték meg, amikor a hun nép utódának hinni magát a rebellis magyar nép egy csoportjának, már maga kész veszedelem volt. Ebben a monarchikus időben a magyarság „ázsiai” eredetének vallása is szégyennek tűnt. A székelység deheroizálásában a múlt századi finnugriták magyarellenes eszméi mellett a román nacionalistáknak sovinisztává való válása is fontos szerepet játszott. Opreanu Sabin volt az első a XIX. század elején, aki helységnevekből próbálta a románok őslakosságát bizonygatni Erdélyben, holott köztudott volt, hogy Erdélyben az első román – vlah – falu 1252-ben létesült. Ezután a „dákó-román” elmélettel, – amely szerint a románok a trák eredetű dák népnek és a rómaiaknak utódai – próbálták a székelység ősiségét – nem sok sikerrel – kétségbe vonni. A székelyek mindig „magyarok” voltak, nyelvük a legősibb magyar nyelv jellegeit őrzi; az ősi magyar írás a „székely rovásírásban” náluk maradt meg legtovább. Társadalmi berendezkedésük – a földközösség, a zárt katonai szervezet (főnemesek, lófők és gyalogok), a székely kiváltságok, a nemzetségek szerinti birtoklás és a székekre, nemekre való tagozódás – sokáig megmaradt. A hét székely szék – „anyaszék” – a XII. században a következő volt: a telegdi (később udvarhelyi), a marosi, a csíki, a sebesi (később sepsi), a kézdi, az orbai és az aranyosi szék; a XIV. századtól a sepsi, az orbai és a kézdi székből Háromszék lett (ehhez csatolták még Miklósvár fiúszéket – a szerk.), 1390 után Csíkszékből kiszakadt Kászonszék, 1466-ban pedig Gyergyószék, illetve Udvarhelyszékből Bardocszék és Keresztúrszék. (Kiszelyi István: A magyarság őstörténete) Székely Hírmondó Erdély.ma, 2014. augusztus 5.Hol van „Csiglamező”? (I.)Amikor Rugonfalvi Kiss István A székelyek származása és letelepedése c. könyvét olvastam, egy olyan részbe botlottam, amelyen jóindulatúan átugrottam, mondván, minek rontani szegény szerző hitelét egy elrugaszkodott kijelentése felhánytorgatásával. Ugyanis azt mondja, megtalálta Csigle mezejét egy 18. századi térképen, a Szeret torkolatánál: „Egyik térképen (Transsylvaniae, Moldaviae, Walachiae, Bulgariae nova et accurata delineatio... Opera et sumptibus Mathaei Seutteri Aug. Vin.) meglepetéssel ötlött szemembe a Szereth jobb partján a Chygly név. Lehet-e azonosítani krónikáink Chygle-jével? Ha nyelvész lennék, nyugodt lélekkel azonnal igennel feleltem volna, a história azonban nem egyszerű dolog!” Ezután Rugonfalvi Kiss hosszan sorolja a Kárpátokon túli magyar nyomokat, kifejtvén, hogy „azok az írók, akik a Kárpátoktól keleten élő székely őstelepeket figyelembe nem veszik, és kizárólag okleveles alapon abból a feltételből indulnak ki, hogy a Székelyföld nyugatról keleti irányba történt telepítés útján alakult ki, a székely nemzet életének egyetlen megnyilvánulására sem tudnak kielégítő feleletet adni”. Míg a székelység Székelyföldre keletről nyugatra való betelepülése tárgyalható és tárgyalandó felvetés, addig sajnálattal állapítottam meg, hogy ugyan a térképen tényleg szerepel egy Chiglij nevű hely, de az bizony nem egyéb, mint két korábbi térkép rossz összevágásából származóan a közismert Kilia (románul Chilia) város félrelokalizálása – ám ég és föld a Csigla és a Kilia közti kiejtésbeli különbség. Az egészről meg is feledkeztem addig, amíg az úgynevezett „ch-problémába” nem botlottam, abba, hogyan is kell kiolvasni a középkori szövegekben azokat a magyar szavakat, amelyekben a ch betűpáros szerepel: cs-nek vagy k-nak. És akkor feltettem magamnak a kérdést: vajon lehetséges, hogy Rugonfalvi Kiss – ugyan hibás alapokról kiindulva, de – megtalálta volna a megoldást? A krónikák Csigle-mezeje Nézzük, hogyan is írják le a középkori krónikák „Csigle” mezejéről. „Kézainál »In campo Chigle«, a Kálti Márk-féle Képes Krónikában »in campo Chiglamezey«, a Béldi Kódexben »Chyklamezew«, a Teleki Kódexben »Chiglamezei«, a Pozsonyi Krónikában »campus Siglamezei«, a Budai és Dubniki Krónikában »campus Chigladmezei«, Thuróczinál »campus Czyglamezew«”. „Csiglamezőt” próbálták már lassan a magyar nyelvterület összes részén azonosítani, Ceglédtől Csíkig, az erdélyi Mezőségtől a Palócföldig stb., ám egyetlen esetben sem találtam olyan érvet, amely túlmutatna a többé vagy kevésbé tetszetős ötletek szintjén, s amely végső soron nem pusztán a kiejtésbeli hasonlóságra menne vissza. Chigle vagy Chigla? A krónikákban látható Chigle/Chigla váltakozásra Thúry József ad szakszerű magyarázatot: „E helynévnek megfejtésével már többen tettek kísérletet, de eredménytelenül. Mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnünk, hogy a névnek igazi alakja Chigla, nem pedig Chigle (Csigle). Mert a Chigle a »campus Chigle« kifejezésben latinos genitivus, éppen úgy, mint a szintén Kézainál található következő kifejezésekben: filius Ethele, banerium regis Ethele (a hun fejedelem neve ugyanis nála: Ethela); ad tempora ducis Geiche (nominativusban: dux Geicha); exercitus Chabe (nominat.: Chaba); flumen Tize (nom. Tiza, acc. Tizam) stb. Egyszóval a Chigle alak a »campus Chigle«-kifejezésben un. genitivus explicativus, mint a »flumen Tize«-ben, úgy hogy a »campus Chigle« ezt jelenti: Chigla mezeje, vagyis a Csigla nevű mező.” Románul értő olvasóim azonnal megértik, miről is szól a fenti rész: a románban egyformán helyes, ha azt mondjuk, Câmpul Chilia vagy Câmpul Chiliei. Csigla vagy Kilya? A jelenlegi abszolút általános vélemény szerint a Chigla olvasata Csigla, ez pedig arra megy vissza, hogy 1918-ban Gombocz Zoltán és Melich János a Magyar etymológiai szótár VII. füzetében, a Csigla szócikkben megállapítja azt, hogy az cs-vel olvasandó. Ugyanakkor nagyon helyesen jegyzi megy Korompay Klára, hogy bizony középkori szövegek esetében az olvasat megállapítása nem is olyan egyszerű: „A legnagyobb tévedés volna ómagyar adatok kapcsán egy-egy betű hangértékét abszolutizálni. Röviden összegezve: az olvasat nem adódik magától – azt csak gondos elemzőmunkával lehet kialakítani.” Kézai italicizmusai Próbáljunk utánajárni annak, hogy Kézai Simon (akihez a Chigla első felbukkanása köthető) vajon milyen hangalakot „akarhatott visszaadni”. Arra nézve, hogy milyen forrásokból dolgozott, Kézai ezt írja: „Mivel szenvedélyes vágya szívednek, hogy megismerd a magyarok viselt dolgait, én pedig ezeknek igaz ismeretére jutottam, gondom volt rá, hogy e nép történetét, ami Itáliában, Franciaországban, Németországban a különböző iratokban szétszórtan és összefüggéstelenül található, egy kötetbe szerkesszem.” Annyit mindenképp megállapíthatunk, hogy Kézai egy jól képzett szerző volt, aki bizonyára kora legjobb oktatásában részesült, méghozzá Nyugaton, és biztosan első kézből ismerte az Olasz-, Német- és Franciaországban található forrásokat. Mi több, művében több italicizmus is található (a latinhoz képest), mint ahogy Nicolae Iorga és Gheorghe Popa-Lisseanu megállapítja, lásd transpassare, crapulati, lucta, fatiga, missitalius, scartabellis maneries, cambi, bravium, ami azt mutatja, hogy legalábbis Olaszföldön élt hosszabb ideig. A che, chi középkori olvasata Az olaszban (és az Olaszországban használatos középkori latinban) – és ez ugyanígy van a mai románban is – a cs, illetve a k hang jelölése így néz ki: 1.) a ce, ci cse, csi hangértékkel bír. Kézai szövegében: principalo, scithica, tradiciones, simpliciter, dicitus, circuitu stb, facere, descendit, dicetur, ducem, cessarunt, cepissent stb. 2.) a c betű az összes többi magánhangzó előtt k hangértékkel bír. Kézainál: vocantur, scithica, cantu, capita stb., consilio, confluerent, ruthenico stb., cumanorum, cum, pascua, ducum stb. 3.) a che, chi khe, khi hangértékű. Kézainál: machinarum, brachio, michi, marchiam, archipresul, nichilo, Archelaus rex stb. Az olasz gl a magyar ly-t jelöli Nézzük, mi is a hangértéke a gl betűkapcsolatnak a középkori olaszban. Nos, meglepetésemre az a Melich János ír erről a kérdésről, aki a Campo Chigla esetében megállapította, hogy az Csiglának olvasandó. A gl Kézai korában a magyar ly-nak megfelelő hangot jelöli: Melich szerint „a régi észak-olasz, s így a velenczei, milánói, genovai olasz emlékek a 13–15. században a vulg. lat. ly (irod. lat. le, li) helyén j-t, esetleg lg, gl-et mutatnak föl (v. ö. lat. cl, gl > északi ol. j)”, majd példákat is felhoz, a magyar pálya például a latin palea, olasz paglia-val van kapcsolatban. Megjegyzem, Melichnek ennek ellenére nem jutott eszébe, Kézai akár olaszosan is írhatta a Chiglát, így azt olaszosan/középkori latinul is kell olvasni. Ha a gl a magyar ly hangot takarja, és nem a gl hangkapcsolatot, azaz olaszos jegy, akkor kötelező, hogy a chi betűkapcsolatot is olaszosan olvassuk. Olaszos olvasat esetén tehát a végeredmény: Kilya. Vonjuk hát le a következtetést: ha a Campo Chigla valamilyen, Kézai által Olaszországban megismert irat helyesírását követi, vagy a szerző egy olasz térképet használ, vagy egy nem túlságosan ismert, a kancelláriában nem igazán használatos nevet adott vissza olaszosan, akkor Kézai belső logikáját követve azt olaszosan kell kiolvasnunk. Mentse Melich kategorikus Csigla-olvasatát az, hogy már csak kronológiai okokból sem ismerhette a két román tudós, Iorga és Popa-Lisseanu megállapításait arról, hogy Kézainál jócskán találni italicizmusokat, emiatt feledkezhetett meg a kötelező kételyről a középkori szövegek kiolvasása során. Mellékszál: Chaba Mielőtt viszont rátérnénk a Kilya olvasat tárgyalására, oldjuk meg azt is, Kézai milyen hangalakot ír le a Chaba formával. A ca betűkapcsolat ka hangalakot hordoz a latinban Kézainál, a cha eszerint egyebet – a magyar nyelv hangjai rögzítésének történetéből tudjuk, hogy általában cs-t, Kézai belső logikájában akár c-t is. Kézai ezt a cha, cho, chu betűkapcsolatokkal oldja meg: így a Caducha, Kaducha alakja Kaducsát vagy Kaducát, a Chaba Csabát vagy Cabát takar. A kulcs: Vignola térképe Nos, úgy tűnik, a Kilyaként való olvasat mellett jóval több érvet tudunk felhozni, mint azok, akik kétszáz éve keresik a különféle Csiglákot, Csigléket, Ciglákot, Sziklamezőket. Rugonfalvi Kiss a 1720–30 között készített Seutter-térképen találja meg Chiglát, ám ugyanez szerepel Joachim Ottens 1726-os térképén is. Ezeken a Duna alsó folyásánál, a bal parton találjuk Kilia Novát és Chiglijt, a jobb parton Kilia Staryt és Kiliert, külön településeknek véve (mindkét térkép ilyen szempontból hibás, több alaptérkép gondatlan összedolgozása miatt a különböző formában leírt helynevekhez külön településeket is kitalálnak, így például nem kevesebb mint négy Brăila szerepel rajtuk). Szerencsére azt is meg lehet állapítani, hogy Seutter és Ottens honnan veszi értesüléseinek egy részét: Giacomo Cantelli da Vignola 1686-ban készít egy térképet, ezen kétfajta helyesírással is fel vannak tüntetve a helynevek: olaszosan, valamint hagyományos módon, például Chigli és Kilia noua (a kettő ugyanaz). Ebből kiderül, hogy a Chigli alak Kilia városát takarja. Ám nemcsak ezen térképből, hanem más szövegekből is tudjuk, hogy olaszosan Chigli-nek írták Kiliát. 1548-ban Velencében megjelenik egy könyv, ebben Marco Guazzo mester elmondja Kilia és Moncastro (Dnyeszterfehérvár) váraknak a törökök általi bevételét, Kiliát Chigli alakban írja. A folytatásban arról, hogy bizony már a 6. századtól kezdve minden adat ide helyezi a hunok egy részét, méghozzá azokat, akikből a magyar krónikák szerint a székelyek lesznek. Sántha Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2014. augusztus 26.Hol van „Csiglamező”? (II.)Miután múlt alkalommal arról beszéltem, a székelyek mitikus lakóhelyét, ahová Attila birodalmának elromlása után visszavonulnak, a Chiglát magyarosan alighanem Kilyaként kell olvasni, és ez a Duna-deltában található, mai Chilia városával van összefüggésben. A Fekete-tengerbe ömlő Duna Chilia (Kilia) ágának jobb partján található Chilia Veche , azaz Ókilia, Romániában, Tulcea megyében, a bal partján fekszik Chilia Nouă (románul), Kilija (ukránul), azaz Újkilia, Ukrajnában, az Odessza körzetben. Létezett-e Kilia Kézai korában? Chilia város eredetével kapcsolatban több elmélet is létezik, a középkori általános nézet szerint Achilleshez köthető a név, a 15. századi Bonfini és a 16. századi David Chyträus Achilleának is nevezi a várost (ennek az Achilles-elméletnek ma is akadnak támogatói). Mások megelégednek az okleveles említések rögzítésével. Iorga szerint a hely első említése 1183-ból való, amikor Alexios Komnenost, Manuel császár törvénytelen fiát ide száműzik, majd 1185-ből, majd 1274-ből. Vásáry István szerint a várost a bizánciak alapítják, ő a helynév első említéseként Rasid Od Din-nak az 1241–42-es tatárjárás szereplő leírását fogadja el, a következő 1318–23-ből való, amikor a Chilia a Konstantinápolyi Patriárchátushoz tartozik, 1340 körül tatár kézre kerül, később, 1350-60-tól a génuaiak fontos kereskedővárosa. 2010-ben Paul Stephenson azt állítja, hogy a Tabula Rogeriana néven ismert, 1154-ből származó, Idrisi-féle térképen szereplő Akli vagy Akla éppen Chiliával azonosítható. A fentiekből tisztán látszik, hogy – noha a részletek nem mindig egyeznek – a kutatók szerint 1280 körül, Kézai korában már biztosan létezett a mai Chilia nevű település. Câmpul Chilia, Câmpul Chiliei A Duna által feltöltött, hordalékos területen ma is látszanak olyan, predeltaikusnak nevezett részek, amelyek pár méterrel kiemelkednek, s amelyek nem hordalékos eredetűek, hanem egy korábbi szárazföld maradványai. Ezen egyik predeltaikus rész neve Câmpul Chilia vagy Câmpul Chiliei, azaz Kilia-mező vagy Kilia mezeje (ugyanúgy, mint Kézainál). Ugyanakkor, még a mai leírásokban is, amikor a két Chiliától (Kiliától) északra levő, a Dnyeszter és a Prut által bezárt területről, vagyis a Budzsákról beszélnek történeti szövegekben, a lehető legtermészetesebben nevezik azt „Chilia és régiójának”, egyszerűen azért, mert ez a terület meghatározó települése. „»Chilia vidékén« nemcsak a Duna tengerbe ömlésének jobb partján levő részeket értették, hanem a Chilia-ág bal oldalán levő hinterlandot is”. Úgy tűnik, a 13. század második felében alkotó Kézai Simon ismerte Chilia városát, vagy akár Chilia mezejét is olaszországi tanulmányaiból. Jordanes és a magyar hagyomány Nézzük, mit ír a hunokról a legfőbb autoritás, a 6. századi Jordanes: „Hernac quoque iunior Attilae filius cum suis in extrema minoris Scythiae sedes delegit” (‘Hernac, Attila kisebbik fia is a távolabbi Scythia Minorban kapott földet az övéivel együtt’, vagy inkább szó szerint Scythia Minor extremitásában, legtávolabbi eső részében). Scythia Minor abban az időben a mai Dobrudzsa területe, a Bizánchoz tartozó tartomány legtávolabbi része pedig annak északi csücske, a Duna-delta, eszerint itt kapnak menedéket Irnák hunjai 454 után. Jordanes Kézai Simon Irnák Kis Szkítia (a mai Dobrudzsa) A Csaba népéhez tartozó székelyek Csabától külön extremitásába vonul telepednek le, Campo Chiglán (Kilia-mezőn) Csaba Görögországba vonul Csaba onnan visszamegy Szkítiába Kézait általában úgy értelmezik, hogy Csaba Görögország meg nem határozott területére megy, a népéből 3 ezren pedig, a későbbi székelyek, Campo Chiglára (ami itt simán vehető Scythia Minor extremitásának). A teljes magyar krónikás hagyományban az áll, hogy a székelyek Attila népe ugyan, de ők nem mentek a vezetőjükkel Görögországba, hanem Chigla-mezőn elmaradtak. Összevetve Jordanes-szel, a fentiekből eléggé plauzibilisnek tűnik, hogy Kézai azért változtathat Jordanes leírásán, mert egyszerűen az ő korában használatos névvel illeti Kis-Szkítia extremitását, ahol a hunok meghúzták magukat. Jordanes és a magyar krónikás hagyomány abban tér el egymástól, hogy az előbbi Irnákot helyezi Szkítia Minor extremitásába, Kézai pedig Csaba népének egy töredékét, a székelyeket. Verancsics: a székelyek Trans-alpinában húzódnak meg Érdemes kutakodnunk az 1504–1573 között élt Verancsics Antalnak a munkáiban is. Verancsics fölényesen ismerte Erdély és az attól délre-keletre eső részek történetét, emellett – kora kiváló elméjeként – fontosnak tartotta, hogy széles körű gyűjtőmunkát végezzen, így adatait nemcsak a régi íróktól, hanem a helyiektől is vette. 1538-ban összeállította Erdély, Moldva és Havasalföld római emlékeinek leírását, s a leleteket egy monografikus műben dolgozta fel, ebben a székelyek eredetét is leírja. A magyar fordítás így néz ki: „A Detrik mesterkedése révén legyőzött Csaba megmaradt atyafiaival és tizenötezer emberrel együtt előbb Honoriushoz, nagybátyjához ment Görögországba, majd innen Szkítiába tért ősatyjához, Bendegúzhoz. Ezeken felül volt még háromezer ember, akik a csatából futva elmenekültek, Pannóniában visszamaradtak, de mivel féltek a nyugati nemzetektől, akikkel szemben Attila király egykor igen ellenségesen viseltetett, Erdély legtávolabb eső, észak felé forduló szögletébe vándoroltak, amelyet Csíkmezőnek hívnak, és nehogy a hunok maradványainak gondolják őket, székelynek nevezték magukat, és akiket, ha latinul írunk, Siculinak mondunk.” Művének első, 1798-as kiadásában viszont egy jókora meglepetés éri az olvasót: itt az szerepel, hogy a 3 ezer székely Transalpina, azaz Havaselve (és nem Transylvania, azaz Erdély) legtávolabb eső, északi sarkában húzza meg magát egy Chikmezü nevű területen: “in Transalpinae ultimum angulum Chikmezü vocatum“. Verancsics összes munkáinak 1857-es kiadásában Transalpinae helyett viszont már Transsylvaniae szerepel, Chikmezü helyett pedig Chykmezew. Ezek után vettem magamnak a fáradtságot, és az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattárában magam ellenőriztem Verancsics eredeti kéziratát. Hamar kiderült, honnan jönnek az olvasásbeli eltérések: Verancsics a szövegnek ezt a részét nem tisztázta le, a piszkozatokon pedig nagyon merész összevonásokat tartalmazó, egyfajta gyorsírást használ. Én – összevetve a szöveg többi részének betűhasználatával – mindenesetre nem Transsylvaniaet, hanem Transalpinaet olvasok az ominózus helyen. Az, hogy van egy p betű a szóban, elég nyilvánvalónak tűnik, ha összehasonlítjuk a septemtrionem és a putarentur magasan kezdődő és mélyre lemenő p-jével. Ugyanakkor a szöveg egyéb elemeinek vizsgálata is azt mutatja, hogy semmiképp sem Erdélyről, hanem Havaselvéről van szó. A székelyek Transylvania vagy Transalpina „legtávolabb eső, észak felé forduló szögletébe vándoroltak, amelyet Csíkmezőnek hívnak,” mondja Verancsics. Ezt a mondatot már akkor sem értettem, mielőtt még felmerült volna bennem a gyanú, hogy valami baj van a hagyományos értelmezéssel: a mai Csíkszék ugyanis Erdélynek semmiképp sem az északi, hanem keleti részén van, és semmiképpen sem szegelet, semmiképpen sem hajlik, hanem egy körszerű földrajzi egységnek, Erdélynek a része. Legközelebb arról szólok, hogy bizony nemcsak a székelyek, hanem más meggyengült nép is arra használta Transalpina „legtávolabb eső, észak felé forduló szegeletét” (ami, mint ki fog derülni, a mai Budzsákkal azonos), hogy ott megerősödjön. Sántha Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2014. november 4.A szklavinoktól a szkítákigHol van Csiglamező? (IV.) Sorozatunk eddigi részeiben tisztáztuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája ( ahová a székelyek a Hun Birodalom után visszahúzódnak) észak-olaszosan olvasandó, Kampo Kiliaként, és a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Azt is tisztáztuk, hogy a Budzsák a Csíki székely krónikában Dacia Alpestrisként megnevezett földrajzi egység (a mai Munténia, Dél-Moldva és Budzsák) része volt legalább a bolgárok 680-as államalapításától a 15. századig. Mivel az általam hitelesnek tartott Csíki székely krónika azt mondja, a székelyek a 10–11. századig ebben a Dacia Alpestrisben, a Kárpátok külső lejtőin éltek, kutatásunkban a következő lépés az, hogy megnézzük, mit tudunk meg a térség népeiről, elsősorban a bizánci írók műveiből (akik elég sokat foglalkoztak a területtel). Szklavinok a székelyek területein A Hun Birodalom 455-ös felbomlása után a kutatók a Duna bal partjára, Havasalföldre lokalizálják a Dengezik vezetése alatt álló, legfőbb hun csoportot, emellett Irnák vezetése alatt egy másik hun csoport a Duna-delta legtávolabbi részén, illetve azon túl, a Budzsákban található. 469-ben a bizánci területre többször betörő Dengeziket a bizánciak kivégzik, ezek után csend van, a hunok mintha eltűnnének a területről. Ugyan 499-től a kutrigurok (akik mindenképpen hun népség: vagy maguk a bolgárok, vagy azok egy része) többször átvonulnak a területen Bizánc ellen menve, a kor írói szerint a kutrigurok jóval keletebbre laknak. No de akkor kik laknak ezen a területen? Szerencsére rendelkezünk egy, mai elvárások szerint is szinte abszolút pontos leírással, ez a gót történetírónak, Jordanesnek az 551-ben befejezett, Getica című műve. Ebben elmondja, hogy Gepídia határai az Olt és Kárpátok, közvetlen szomszédja pedig a szklavin nevű nép, akiknek területe az Olttól a Duna bal partján terjed a Duna-delta előtti Noviodunum várig, onnan kimegy a tengerre (a Mursian tóig vagy öbölig – ez a mai Musura öbölnek felel meg a Duna Kilia-ágán), majd keleten a Dnyeszter határolja. Akárhogy nézzük, ez bizony a korábbi részekből megismert, különböző neveken ismert területtel azonos: ez a Csíki székely krónika Dacia Alpestris, ez Bolgár kánság, majd Bolgár cárság dunántúli területe, majd ez Valachia Magna. Jordanes leírása ugyanakkor egy nagyon fontos pontosítást is hoz: a mai Olténia (az Olttól jobbra fekvő terület) nem tartozott ehhez a földrajzi egységhez. Szlávok-e a szklavinok? Hosszú időn keresztül a kutatók a névhasonlóság alapján automatikusan a szlávokat látták ezekben a szklavinokban, ám 2001-ben megjelenik Florin Curta korszakos jelentőségűnek tartott könyve. Ebben a szerző határozottan megfogalmazza, hogy a szláv (szklavén) név eredetileg bizánci konstrukció, melyet arra fejlesztettek ki a birodalomban, hogy összefoglaló elnevezésként magyarázza az Al-Duna vidéki bonyolult etnikai viszonyokat, és a mai Havasalföld, Moldva, valamint Macedónia, Szerbia stb. akkori népességét értették rajta. Eugen S. Teodor régész megállapítja, hogy a bizánciak által szklavinokként emlegetett, a Duna bal partján lakó nép temetkezési szokásai nem szlávokra vallanak: ez „aligha szláv archeológia”, mondja. Szintén Teodor – Prokopiusz azon információja kapcsán, hogy 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán, nagy pusztításokat végez, és várakat vesznek be – újra finoman fogalmaz: „lehetséges, hogy ezek a szlávok nem is voltak... szlávok?” Eugen S. Teodor pozitívan is megfogalmazza, hogy kik lehettek ezek az emberek: szerinte a később szlávként értelmezett szklavin nevük még nem alapozza meg a feltételezést, hogy az Al-Duna síkságán 530-tól szláv közösségek lettek volna, hanem inkább hun elemek. Szklavin történelem A bizánci írók nagyon sokat foglalkoznak a szklavinokkal, mivel meglehetősen rossz szomszédi viszony volt a két nép között. Minden további nélkül nézzünk pár adatot: – 518-ban két nép: az antok és a szklavinok átkelnek a Dunán, és római területen pusztítanak (Prokopiosz) – 528 (?) – 530 (?): a bizánciak várakat erősítenek meg a Dunának a mai Dobrudzsa melletti szakaszán, mivel ott szklavin rablók tanyáznak – 530–533 (534): hun, ant és szklavin szövetség tör be bizánci területre, három évvel később a bizánciak kelnek át a Dunán, ahol a szklavinok teljes sokasága várja őket, és legyőzi a bizánciakat – 537: a hunok, szklavinok és antok a Dunán túl laknak, nem messze a parttól – 544–545: a szklavinok és az antok összecsapnak egymással, ezt a bizánciak kihasználják, és az antokat az oldalukra állítják, mi több, a bizánci császár Turris várát is nekik adja – 545–546 tele: a barbár szklavinok sokasága átmegy a Dunán, pusztít, ám végül a herulok legyőzik őket – 548: önálló szklavin hadjárat Illíriába, a szklavinok átkelnek a Dunán (a feltételezések szerint vagy Olténián keresztül, vagy még feljebb, az ottani népek komplicitásával), borzasztó kegyetlenkedéseket hajtanak végre, és várakat vesznek be – 550-ben háromezer szklavin átkel a Dunán, és nagy pusztításokat végez, várakat vesznek be. – 558–559-ben a hunok, szklavinok és antok majdnem teljes Európát feldúlják – 570 körül: a szklavinok avar fennhatóság alá kerülnek, vazallus népként, ám továbbra is önálló hadjáratokat folytatnak – 578–579: a szklavinok Tráciát és Görögországot dúlják, Tiberius Constantinus császár emiatt nem mástól, mint Baján avar kagántól kér segítséget. Baján seregének útjából nagyjából megtudjuk, hol éltek ezek a szklavinok: az avarok római földön keresztül (a Duna jobb partján) lemennek Szkítia provinciába (a mai Dobrudzsába), onnan pedig átmennek a Dunán a mai Havasalföldre, ott pedig a szklavinok falvait és mezőit pusztítják. (A fenti rész alapján Eugen S. Teodor megállapítja, hogy erdő nem volt a román alföldön, a Bărăganon abban az időben sem, úgyhogy a szlávok települései a Kárpát-kanyar hegyalji részein lehettek) – 586-ban a szklavinok Ardagast vezetése alatt egészen Adrianopolisig törnek be a Bizánci Birodalomba. (Madgearu szerint Ardagast szklavinjainak a területe a Ialomița folyó partján volt) És így tovább, 680-ig, a bolgár államalapításig a szklavinok avar vazallusokként néha-néha Thesszalonikiig is eljutnak a bizánci területeken. A szklavin hadászatról A bizánciak e nagyon kemény ellenfeléről Prokopiosz, valamint a Strategikon szerzője (feltehetően Maurikios császár) is megemlékezik a hadászati művekben. Prokopiosz azt tartja, a szklavinok és az antok „nem egyetlen vezető alatt éltek, hanem régtől fogva demokráciában, és mindent, ami a helyzetüket illette, akár jó, akár rossz, közösen beszélték meg.” A 6. század végén a Strategikon szerzője (feltehetően Mauricius császár) arról ír, hogy a szklavinok demokráciában élnek, méghozzá katonai jellegű demokráciában. Hadd jegyezzem meg, ha valamelyik népre illik ez a kifejezés, az a székelység, amelynek „kiváltságos státusza, társadalmának egész konstrukciója nemrég eszményi katonai demokrácia gyanánt élt a köztudatban, és sokak számára így él ma is”. Az általam hitelesnek tekintett Csíki székely krónika azon részei, melyek a 9–12. századi székely társadalmat írják le, szintén egy katonai demokrácia képét vázolják. „6. vers. (…) A’ melly földet ki maga kezével keres, a’ néki légyen tulajdona, a’ mellyet pedig közerővel keresnek, az a’ szerzők között egyaránt osztassék fel. A’ közönséges dolgok pedig a Nép közakarattyával végeztessenek.” (Itt jegyzem meg, hogy ez utóbbi mondat nagyban rímel Prokopiosz megállapítására a szklavinokról, miszerint azok régtől fogva demokráciában, és mindent, ami a jólétüket illette, akár jó, akár rossz, közösen beszéltek meg.) „23-dik vers. Mind a’ katonák, mind a’ kisebb Rabanbáni méltóságban lévők és Gyulák, ugy a’ nagyobb Rabanbánok is egyenlő szabadságokkal élnek; kivévén a Gyulát és Vezért, kiknek ketten mindenkinek a’ Nemek és Ágok előtt vala helyek. Mind a’ polgári, mind az egyházi dolgok megitélésében; a közönséges végzéseknek kiadásában és ezeknek általhágóinak megbüntetésekben. Mely szabadsággal csak a’ fő Vezér élt a’ legfőbb Harkász és Gyula jelenlétekben.” „24-dik vers. Minden Harkász alatt volt 5 Rabanbán és minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt. Egy nagyobb Rabanbán alatt volt három Harkász és a’ Gyula alatt is annyi; és mind ez a’ hat a’ Tribusoknak nagy Gyulája alatt.” Általában a székelységről az a nézet él, hogy lovas nemzet volt – ez igaz is egy részükre, noha a gyalogok (akik gyalogosan mentek csatába) száma volt a legnagyobb. Ugyanígy, Prokopiosz azt írja a szklavinokról, hogy amikor csatába indulnak, legtöbben közülük gyalogosan mennek az ellenfél ellen, a többi viszont (ebből következően) lovon. Az, hogy a székely gyalogosok kopját (más néven lándzsa, dárda) használnak („minden Rabanbán alatt két század, egyik lovas, más gyalog, kiknek fegyverek kopja és nyil volt”), szintén egyezik azzal, amit a szklavinok hadviselési szokásairól tudunk. Emellett Prokopiosz és a Strategikon szerint a szklavinok kedvenc harci módszere a rajtaütés, a csapdaejtés, lesben állás, valamint a színlelt visszavonulás. Mint ismeretes, a székelyek első biztos említései (1116, 1146) is feltehetőleg éppen ezen utóbbi módszerhez kötődnek, amikor is a hitvány besenyőkről és székelyekről ír a Képes krónika az olsavai, illetve Lajta menti győzedelmes csaták után – erről a történettudomány már rég megállapította, hogy a székelyek (és a besenyők) a színlelt visszavonulás cselét használhatták. „A szklavinok őrzik a hunok jellemzőit” Van Prokopiosz szövegében egy másik rész, amire nemigen figyeltek a történészek: azt írja egyértelműen, hogy a szklavinok hun-szerűek: „Kemény és gondozatlan életet élnek, mint a masszagéták, és mindig mocskosak, mint azok. De nem rosszindulatúak, sem ravaszok, és a maguk egyszerűségében őrzik a hunok jellemzőit.” Ugyanakkor a székelyekről is azt állítják a krónikák, hogy hunok: 1.) korábban Attila népe voltak (Anonymus), 2.) a Campo Chiglán maradt 3000 hun leszármazottja attól kezdve magát nem hunnak, hanem székelyeknek nevezte (Kézai Simon). Következő folytatásunkban arról szólok, ezekkel a szklavinokkal egy érdekes dolog történik, amire Gyomlay Gyula bizantológus hívja fel a figyelmet: az újabb bizánci szerzők, átmásolván az al-dunai (havasalföldi–moldvai) szklavinokról szóló régebbi írásokat, a szklavin nevet átjavítják szkítára. Ugye-ugye, hogy kezd már oszladozni a homály? Sántha Attila Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2014. november 25.A szkítáktól a besenyőkigHol van „Csiglamező”? (V.) Tanulmányunk eddigi négy folytatásában láthattuk, hogy a középkori magyar krónikák Campo Chiglája (ahová a székelyek a Hun Birodalom bukása után visszahúzódnak) a Duna-deltától északra eső, ma Budzsákként ismert területet fedi. Itt a székelyek nevet változtatnak, és szklavin néven elfoglalják a mai Munténiát, Dél-Moldvát, és továbbra is belakják a Budzsákot. Nézzük, mi történik őseinkkel a bolgárok 680-as államalapításától. A szklavinok országa 680-tól a Bolgár Kánság része, amin igazán nincs mit csodálkozni, mivel a bolgár hagyomány szerint egyik legendás vezetőjük Irnik volt, akit Attila fiával, Irnákkal azonosítanak. A Csíki székely krónika szerint is a székelyek második vezetője (Halad/Aladár után) Irnák, aki viszont (Kézai Simon krónikája szerint) Csaba néven 469-ben népének jó részével visszament (Nagy-)Szkítiába. Irnák (Csaba) népe, a bolgárok tehát 680-ban jönnek vissza, és a székelyeken túl, bizánci területet elfoglalva, a mai Bulgáriában és Dobrudzsában telepednek le. Megjegyzem, e korai bolgárok még nem szlávok, hanem kutrigur-onogur-hun népesség. A bolgár államon belül Ettől az időponttól kezdve jóval kevesebbet tudunk meg a bizánci forrásokból a szklavinokról, hiszen megszűnik a szomszédság, a bizánciak a bolgárokkal való harcokkal vannak elfoglalva. A 800-as években érdekes dolog történik, amire Gyomlay Gyula bizantinológus hívja fel a figyelmet: az újabb bizánci szerzők, átmásolván az al-dunai (havasalföldi-moldvai) szklavinokról szóló régebbi írásokat, a szklavin nevet átjavítják szkítára. Bölcs Leó császár (uralkodott 870–912) átdolgozza a 600 körül született Strategikon című hadi művet, Taktikájában leírja a környező népek harci szokásait, ám azokon a részeken, ahol a Strategikon szklavinokat említ, ő következetesen szkítákról beszél. Theophanes Confessor, aki 810–814 között írja krónikáját, az 593–602 közötti események ismertetésénél még szklavinokról ír, ám a 10. században kompiláló Leo Grammaticus már szkítákról – ugyanazon események kapcsán. Bolgárok szkíta néven A külföldiek szemében szklavinról szkítára nevet váltó (székely) nép, úgy tűnik, nagyon jelentős elem volt a bolgár államban, ez ad magyarázatot arra, hogy a bolgárokat szkíta néven is említik néha – vagy talán csak arról van szó, hogy a jobban értesült bizánci szerzők a Bolgár Kánságon belül is elkülönítették a népcsoportokat. Mihai Ovidiu Căţoi mértéktartó, sok mindent helyre tevő tanulmányában felsorolja azokat az általa talált forrásokat, amelyek szkíta néven említik a bolgárokat: – A Sinaxarium Ecclesiae Constantinopolitanae (a szentek, mártírok életéről szóló, napok szerint elrendezett kalendárium) július 26-ához köti azt a 811-es eseményt, miszerint „ezen a napon azokra a keresztény testvéreinkre emlékezünk, akiket Nikephorosz császár idejében öltek meg Bulgáriában.” Ezek a mártírok katonák voltak, akiket Krum bolgár kán elfogott, a fogságban pedig arra próbálták rávenni őket, hogy felejtsék el Jézus tanításait, és kövessék a szkíta hitet. Amikor ezt megtagadták, megölték őket. – A Sinaxarium rövidített változatában, július 23-ához kötve, a bolgárokat szkítobulgárok név alatt említik – ez jelentheti a szkíta hitű bolgárokat vagy a bolgár államon belüli szkítákat (székelyeket) – A Sinaxarium december 29-éhez kötve Szent Tadeusról mondja, hogy ez felszabadított rabszolga volt. Tadeusnak nézeteltérése támad a Traulosnak vagy Psellosnak (hebegőnek) mondott II. Mihály császárral (820–829), aki úgy érzi, hogy megsértette „egy paraszt, aki születésére nézve szkíta és közember”, emiatt Tadeust megkínoztatja, és megöleti. – A 10. század közepén alkotó Genesios feljegyzi azt a kemény szóváltást, amely egyrészt I. Borisz bolgár császár (uralkodott 852–889) és III. Mihály bizánci császár (uralkodott 842–867) anyja, Teodóra császárné között zajlott le. Borisz háborúval fenyegetőzik, de végül „a szkíta úgy döntött, hogy országában marad”. – Ugyanerről a Tadeusról Theodor Studita is azt állítja, hogy szkíta volt, miközben a szkítákon bolgárokat ért. – III. Mihály bizánci császár 865-ben vitába keveredik (ugyanúgy, mint két bekezdéssel feljebb az anyja Borisszal) I. Miklós pápával. Egy ponton azzal vádolja, hogy Róma püspöke „barbár és szkíta nyelvet beszél” (azaz latint). Căţoi meggyőzően bizonyítja, hogy itt nem arról van szó, hogy a szkíták latinok vagy netán vlahok lettek volna, hanem arról, hogy a latin (illetve a hozzá hasonló vlah) beszélői Szkítia lakói voltak, amin a fenti kontextusban Bulgáriát (a Duna mindkét oldalán) kell érteni. Azaz Róma püspöke olyan nyelvet beszél, mint a barbár Szkítia – egyik – népe, a vlahok, mondja III. Mihály. – Ugyanebben a kontextusban kell értelmezni – mondja Căţoi – Walafridus Strabo 841 körüli tudósítását a „tomisi szkítákról”, aki arról ír, hogy ezek mai napig német nyelven tartják az (ariánus keresztény) istentiszteletet, miután az isteni könyveket valamikor régen (ahogy a történelemkönyvek mesélik) a tudósaik lefordították. Egyszerűen arról van szó, hogy 841-ben a Duna két partján fekvő Bulgáriát (amibe Dobrudzsa is beletartozott, ahol Tomis volt található) Szkítiának (is) nevezték, így Strabo nagyon is pontosan nevezi őket tomisi szkítáknak. Eddig Cățoi tanulmánya, amit jómagam azzal tudok kiegészíteni, hogy a fentebb idézett Genesios (aki Bíborbanszületett Konstantin kortársa) máshol arról ír, hogy a 813–820 között uralkodó V. Leon császár megerősíti Trákia és teljes Makedónia várait, egészen a szkíták országáig. Trákia provincia/thema a mai Törökország európai részének felel meg, Makedónia provincia/thema pedig a mellette levő, ma Görögországhoz tartozó terület – eszerint a hatalmas szomszéd, Bulgária a szkíták országa. Hol éltek Bulgárián belül a szkíták? Míg a fentiekből nagyjából azt tudtuk meg, hogy a bolgárokat nevezik szkítáknak is, illetve Bulgáriát a szkíták országának, van egy adat, amely pontosan megmondja, a Bolgár Birodalom melyik részét nevezték a szkíták országának. Bíborbanszületett Konstantin 950-ben mondja: ahhoz, hogy bizonyos csapatok a mai Krím félszigeten levő Chersonból Dobrudzsába, azaz Szkítia érsekségbe érjenek, át kell menniük a szkíták országán, amelynek határa a Duna. Miért lettek a szklavinok szkíták? Kérdés, miért kezdik a bizánciak szkíta néven nevezni azokat, akiket korábban szklavinoknak hívtak. Az első, legfontosabb változás az, hogy a Dunától jobbra, a mai Szerbia és Macedónia területén a 8. századtól kezdve megjelentek az első szláv államalakulatok, ők pedig szlávoknak hívták magukat – így a szklavin név ezek után félrevezető lett volna a bizánciak számára, hiszen pár évszázad alatt amúgy is rájöhettek, hogy a Duna bal partján levő szklavinok nem szlávok. A szkíta hitről Hogy pontosan miért a szkíta nevet kezdik a székelyekkel kapcsolatban használni, arra a teológus Căţoi tanulmányában rejlik a válasz: azért, mert a Duna bal partján lakó nép (és a bolgárok egy része mindenképp) a szkíta hitet, szkíta vallást gyakorolta (ennek nevében ölik meg Nikephorosz császár katonáit 811-ben). Számomra mindig is nagy kérdés volt, miként lehetséges, hogy a kereszténységet frissen felvett népek (a bolgárok kevesebb mint száz év múlva, a magyarok jóformán megkeresztelkedésük pillanatában) már eretnekségen (a bogumilizmuson, ami nagyjából a manicheizmust jelenti) törik a fejüket. A megoldás erre elég egyszerű, és szépen nyomon követhető: a bolgárok már bejövetelükkor a szkíta vallást gyakorolták. Ezt Ohridai Teofilact, az ohridai székhelyű bolgár érsekség vezetője mondja el valamikor a 11. század végén: 680-ban bejöttek a bolgárok, és „ők nem ismerték Krisztust”, hanem „a szkíta kitaláció követői voltak: meghajoltak a nap, a hold és más csillagok előtt”. A Csíki székely krónikából elég sok mindent megtudhatunk a székelyek korai vallásáról, mi több, erről szóló tanulmányomban bemutattam, hogy a krónika egyik legnagyobb hitelesítő jegye az, hogy használja a rabanban tisztséget, és meg is magyarázza, mi az: vallási és világi vezető egy személyben. Tisztán kivehető, hogy a raban + bán összetételéről van szó, ahol a raban nem egyéb, mint a vallási, a bán pedig a világi vezetőt jelenti. A manicheizmuson belül (melynek tanait Mani a 3. században fektette le, s amely vallást a Római Birodalomban 297. március 31-től betiltottak) mai napig is megtaláljuk a rabban titulust, az angol nyelvű manicheista közösségek vezetője például a rabban címet viseli. A krónika raban méltósága tehát nem kevesebbet mond, mint azt, hogy a székelyek egy egyistenhívő keleti egyház követői voltak, a manicheizmusé. Mára a honfoglaló magyarság és a manicheizmus, illetve az annak hajtásaként kezelt bogumilizmus kapcsolatának tengernyi irodalma van. A Csíki székely krónika szerkesztői sem 1533-ban, amikor összeállították a krónikát, sem 1796-ban, amikor azt állítólag hamisították, nem tudhattak a raban méltóságról, mivel az erről való tudásunk nagyjából 20. századi, addig jóformán senki sem tud a manicheizmusról – így a krónikaszerkesztők egyszerűen régi iratokból másolhatták a raban + bán tisztséget, mint ahogy állítják is. A krónika szerint a (nyugati) kereszténységet a székelyek csak az 1000-es évek elején veszik fel, ám később is sokáig polgárháború dúl a régi és az új vallás követői között. Összefoglalás A bolgárokról tehát tudjuk, hogy a bejövetelükkor, 680-ban, valamint 811-ben a szkíta vallást követik, a székelyekről pedig még az 1000-es évek végén is úgy tudjuk, hogy a nyugati kereszténység felvétele ellenére még sokan ragaszkodnak a régi valláshoz, ami manicheizmus vagy valami hasonló. Ha elfogadjuk azt, hogy a székelyek azon vallása, amelyben raban titulus létezett, éppen a bogumilizmus elődje, a manicheizmus lehetett, és ezt hívhatták „szkíta vallásnak” 811-ben, akkor tiszta és világos, hogy szklavinról miért éppen szkítára változik a Duna bal partján lakó nép neve a bizánci írók tollán: azért, mert a korábban szklavinnak nevezett nép a szkíta vallást követte. Legközelebb, a tanulmány befejező részében arról szólok, hogy a 11. század közepétől miért kezdenek „szkítáknak nevezett besenyőkről” írni a bizánciak, és eljutunk oda, hogy ezt a népet a székelyek már ismert, a 12. századtól a nyugati forrásokban is követhető történetével összhangba hozzuk. Sántha Attila Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. március 24.A székelyek és a Tarihi ÜngürüszLétezik egy török nyelvű magyarság-történet, a Tarihi Üngürüsz, amely a kezdetektől egészen a mohácsi vészig mutatja be Magyarország történetét. Több kutató, köztük Hölbling Tamás úgy véli, hogy nagyjából ez lenne az eredeti ősgeszta (vagy annak nagyon közeli másolata), amelyet valaki aztán folytatott, és kiegészített egészen 1526-ig. Ebből a székelyek történetére nézve is érdekes dolgokat tudhatunk meg. A Tarihi Üngürüsz (ami oszmán-törökül A magyarok történetét jelenti) egy török nyelvű krónika, amelyet Terdzsüman Mahmud (Mahmud Tercüman) (1510–1575), I. Szulejmán szultán bajor származású tolmácsa, diplomatája 1543-ban, Székesfehérvár királyi könyvtárának elégetése után írt meg. Értékét az adja, hogy a tolmács egy olyan iratot mentett meg a tűz elől és fordított le/dolgozott át török nyelvre, amelynek az őstörténeti részéből az összes régi magyar krónika ihletődött. Felfedezője, Vámbéry Ármin alábecsüli Hogy miért nem épült be igazából a Tarihi Üngürüsz a köztudatba, miért nem idézik nyakra-főre a történészek, az számomra rejtély, de talán kapcsolatban van a mű krimi elemekben is bővelkedő történetével, mely így néz ki: – Megíratik az ősgeszta valamikor a 10–11. században, a későbbi krónikák (Anonymus, Kézai Simon, Kálti Márk) kisebb-nagyobb mértékben használják, és folytatják. – Székesfehérvár 1543. évi elfoglalása után az ősgesztáról nem tudunk semmit, ám Terdzsüman Mahmud lefordítja törökre, és – keleti szokásnak megfelelően – versbe szedett betétekkel toldja meg. – Terdzsüman Mahmud fordításának egy példányát Vámbéry Ármin turkológus az isztambuli bazárban megvásárolja, hazahozza, és 1860-ban a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozza. Ami ezután történik vele, nehezen érthető. A krónika felfedezője, Vámbéry Ármin maga vágja el alatta a fát, mondván, hogy „Azt hinném, nehezen lehetne művében, hasonlítás útján is, az eredeti szövegre ráismerni. Az irály tiszta keleti. Mahmud a török olvasóvilág ábrándos-regés olvasmánya iránt táplált hajlamának hódolt, ő Kliót nemigen kímélte, és számtalan mesével szőtte át a beszéd fonalát.” Budenz József 1861-ben részletes ismertetést közölt a műről, melyhez mutatványokat is csatolt a kódex fordításából, az ő következtetése az, hogy a mű egy olyan magyar krónikát vett alapul, amely a mohácsi vészig követi a magyar történelmet, de ez nem az időben hozzá legközelebb álló Thuróczi-krónika (magyarán: nincs elragadtatva a műtől). Aztán nagy csend, a krónikával senki sem foglalkozik, senki nem adja ki, hanem a kézirat tovább hever, most már a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában. A felvidékiek mentik meg Az 1970-es években Mindszenty hercegprímás titkára, dr. Zakar András, a felvidéki Geönczeöl Gyula, dr. Sárkány Kálmán és Kolozsvári Grandpierre Endre kalandos úton megszerzik a krónika fénymásolatát, majd Blaskovics József, a prágai Károly Egyetem turkológus professzora lefordítja, felvállalva a magyar kommunista rezsim idején az emiatt járó pereskedést, letartóztatást, zaklatást, szellemi perifériára szorítást. „1971 nyarán dr. Zakar András bizalmasan közölte velem, hogy tudomására jutott egy feldolgozatlan, ősi irat holléte. Csak azt nem tudta, hogy az Akadémiánál, illetve az Isztambulban őrzött kézirat azonos-e. Az Akadémia bennfentesei Isztambulban elintézték, hogy ottani barátaik zárolják az anyagot” – olvashatjuk Geönczeöl Gyula visszaemlékezésében. Zakar nem akarta – mivel a Mindszenty-per vádlottjaként már hét évet sínylődött a rendszer börtönében –, hogy neve az MTA-n felbukkanjon, hátráltatva ezzel az ügyet, így felkérte ismerősét, dr. Sárkány Kálmánt, kérjen filmmásolatot az Akadémia Keleti Gyűjteményében elfekvő kéziratról. Szerencsés módon a terv sikerült, Sárkány megkapta a kópiát. A rendkívül nehéz szöveget Blaskovics József fordította magyarra. „Amikor Pesten kiderült, hogy kezünkben a szöveg, (...) kitört az idegesség az Akadémián. Azonban Illyés Gyula mellénk állott, s vele az Írószövetség tekintélye, és az írók javarésze is. Hiába fenyegette az Akadémia levélben dr. Blaskovicsot, dr. Sárkányt, a filmet nem adtuk vissza, ellenben másolatokat készítettünk róla (…) Józsi bácsi (Prágában – a szerző) a támadások következtében időnként el volt keseredve, de szerencsére elkészült a kézirat teljes magyar fordítása. Közben kiérkeztem Clevelandba, és a Szittyakürtben egy rövid közleményben tudattam, hogy a teljes kézirat nálam van” – mondja Geönczeöl Gyula. A kézirat azóta két fordításban is megjelent, ám – egy-két kivétellel – igazán komolyan mai napig nem foglalkoztak vele a történészek. A magyarok őstörténete A krónika szerint a magyarok és a hunok Nemródtól (Nimródtól) származnak: „A régi időkben a Madzsar törzs nemzetsége Nemród gyermekeitől származott. Nemródnak volt egy Ankisza nevű felesége, s ettől a feleségétől két fia született. Az egyiket Magornak, a másikat Hunornak hívták. Ők voltak Nemród első fiai, és állandóan atyjuk palotájában tartózkodtak.” Jóval korábbra, időtlen időkre teszi a magyarok (hunok) jelenlétét a Kárpát-medencében, így például a nemzedékekkel Attila előtt Pannóniába költöző hun néprész már szintén azonos nyelvű népet talál itt: „Amikor abba e tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön [azaz Hunor népének a nyelvén] beszélnek [az ottani népek]. „Mikor kerül a kezünkbe ennél jobb ország?” – mondták [Hunorék]. Ennél az oknál fogva Hunor népe [békés] megegyezéssel annak az országnak a királyához ment, alattvalójává vált; és az ország különféle helyein letelepedett.” Egy Kattar (Kádár) nevű fővezér alatt a hunok újra bejönnek: „Végül is a Tiszán átkelő Hunor népe egyesült Hunornak azzal a népével, amelyik Adzsem padisahjával erre a tájra költözött és itt telepedett le.” Attila lesz a hunok vezetője: „Atiluszt méltónak látták a királyságra, mindnyájan meghódoltak, és engedelmességet fogadtak [neki]. A trónra és a koronára érdemesnek találták, és Nazret-i Iszá időszámítása szerint a háromszáznyolcvanhetedik évben Atiluszt megkoronázták, a szultáni trónra ültették, és királlyá választották. Így tehát Atilusz lett a király, okosan és igazságosan kezdett uralkodni.” Aladár lenne az első vezetőnk? A székelyek őstörténete egy kissé másképpen tárul elénk, mint eddig megszoktuk, ennek a történetnek a főszereplői Attila fiai: Kaba (Csaba), a konstantinápolyi királylánytól és Aladár, a német királylánytól. „Szekizmunduz [kelet-római] királynak volt egy szépséges lánya, holdsarló-szemöldökfa, pézsmaillatú, ciprus termetű, tökéletes arányú, cukorajkú, ezüstszínű tokájú, gyönyörűséges szépség. (…) Ezt a lányát Atilusz királynak adta feleségül. Közben megkötötték a teljes békét. Atilusz királynak Szekizmunduz lányától egy Kaba nevű fia született. Szóval barátságot kötöttek, s azután [Atilusz] Szekizmunduztól elbúcsúzott és visszatért.” „Atilusz király felesége, aki Kosztantinijje uralkodójának a lánya volt, eltávozott [ebből] a világból. Volt azonban a Nimcse bégek között egy hatalmas bég, akit Szivatapoludnak hívtak. Volt neki egy szép lánya. Atilusz király ezt a lányt vette el, s tőle egy Aladorinusz nevű fia született.” Attila halála után testvérháború tört ki az örökségért, a hun birodalom birtoklásáért: „Végül a nimcse sereg győzött, és Kaba serege legyőzetve futásnak eredt.” A vereség után Kaba Konstantinápolyba menekül: „A krónikások és hírmondók úgy adják elő tovább, hogy mivel Kaba Kosztantin fejedelmének, Szekizmunduznak a lányától származott, maradék hőseivel útra kelt Kosztantinijje felé, és éjjel-nappal megállás nélkül folytatta útját.” A székelyek első vezetője Aladár lesz, aki kárpótlásul kapja Erdélyt Pannónia helyett: „Mivelhogy Kaba (Csaba) vereséget szenvedett és elmenekült, Pannonija tartománya a Nimcse-pártiaké lett. Vincse Laos megérkezése okozta Kaba vereségét, ezért őt találták méltónak a trónra, és a trónra ültették. De a trón és a korona Aladorinuszt (Aladár) illette volna, ezért őt (kárpótlásul) Erdel (Erdély) tartománya bánjává nevezték ki. Abban időben az ő népét Szikulinak hívták.” Az, hogy a székelyek első vezetője Aladár, a Csíki székely krónikában is ugyanígy jelenik meg: az Irnák (a bolgárok történetében is fontos szerepet játszó Ernach) előtti székely vezető neve Halad. Sántha Attila Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. február 3.Egyed Ákos párhuzamos történelmekről és a székelység megmaradásának esélyeirőlErdély és a Kárpát-medence egyik legismertebb történésze, a Kolozsváron élő Egyed Ákos kapta idén az életműdíjat az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjak ünnepélyes átadásán. A 86 éves történész 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, fő kutatási területei: a székelység története, az 1848-as forradalom és szabadságharc erdélyi vonatkozásai, Erdély 1867-től 1914-ig terjedő története. Jelenleg az új, háromkötetes Székely történelem című munkán dolgozik társszerzőként és a szerkesztőbizottság elnökeként. Egyed Ákost a múlt tanulságairól, a székelység megmaradásának esélyeiről, román és magyar történelmi mítoszokról és a párhuzamos történelmek közelítésének lehetőségéről kérdeztük. - Azt mondta egy előadásában: azért kell tanulmányozni a történelmet, mert abból tanulságokat lehet levonni a jövőre nézve. Ön sokat tanulmányozta a székelység történetét: érvényes ez rájuk, a székely közösség jövőjére is? - Az igazság az, hogy nem egyes történelmi eseményekből, hanem tágabb értelemben vett korszakból, intézmények fennállásából lehet tanulságokat levonni. A történésznek mindig szét kell tudnia választani a jelentős eseményeket a jelentéktelenektől, csak az a bökkenő, hogy néha megváltozik a nézőpont: ami egy ideig részletkérdésnek tűnt, arról egyszercsak kiderülhet, hogy nagyon oda kell figyelni rá. A székelység történetében a székely örökség (siculica hereditas) a földtulajdon egyik legfontosabb formája volt. A siculica hereditas olyan földtulajdont jelentett, amelyhez a királynak se volt joga hozzányúlni. A király nem kobozhatta el, nem adományozhatta másnak a székely ember földbirtokát, és akkor sem szállt a királyi tulajdonba, ha nem volt örököse az illetőnek: ebben az esetben a rokonságra vagy a faluközösségre maradt a föld. Ez a székely örökség 1562-ig működött ilyen formában. Akkor volt egy nagy székely felkelés, amit úgy toroltak meg, hogy megszüntették a székely örökség említett jellegét. Ettől kezdve a hűtlenséggel vádolt személytől el lehetett kobozni a birtokot. Ezzel bevitték a Székelyföldre a feudalizmust és a jobbágyrendszert, ami azelőtt csak csírájában létezett ezen a területen. Addig a jobbágy szót nem is használták, „földönlakónak” nevezték, aki a más földjén dolgozott. - A földtulajdon mint megtartó erő - De a székely örökség mégis erősen tartotta magát mint fő tulajdonforma egészen a 1848-ig, vagyis a polgári földtulajdon kialakulásáig. A földvagyon és az erre épülő földművelés és állattenyésztés évszázadokon át megtartotta a székelységet. Ebből biztosították a hadi szolgálattal járó kiadásokat is, ami a székely nép fő feladata volt: a föld termelte ki a lótartás és a hadi felszerelések költségét. A haza védelméért cserébe viszont nem kellett adót fizetniük. A székely örökség volt az a tényező, aminek köszönhetően ennek a régiónak a lakossága meg tudta őrizni évszázadokon át az identitását. Manapság, ha a Székelyföldön jár, akkor azt látja az ember, hogy a határ fele nincs megművelve. Hatalmas területeken, nagyrészt máshonnan érkezett pásztorok legeltetik a juhnyájaikat. Az 1989-es változások után a földek nagy része visszakerült a korábbi tulajdonosokhoz, de már nincs úgymond értéke. Egymás után dobják el a tulajdonosok, majdnem ingyen, és a föld elkótyavetyélésével megszűnik a kapcsolat a székely ember, a székely család és a szülőföld között. Ez az oka, hogy a falvak néptelenednek el. Ha a falu már nem védi meg a szülőföldet, fellazul a kapocs, szétlazulnak a családok, szétszóródik a falu lakossága. Márpedig Székelyföldnek a fő településformája a falu volt: csak későn alakultak ki a mezővárosok és a régió egyetlen szabad királyi városa, Marosvásárhely. Mindezek miatt a székelység jelenleg olyan súlyos helyzetben van, hogy ha nem alakul ki valami olyan stabil foglalkozási ágazat (főleg iparra gondolok), amely tömeges megélhetést biztosít, akkor a székely fiatalok el fognak vándorolni. - „Mintha csak a románoknak lett volna 1848-uk” Napjainkban a hazai történelemtudomány egyik fő sajátossága a párhuzamos történelemírás. Például az Ön által behatóan tanulmányozott területen, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tekintetében is van egy román és egy magyar „változat”. Hogy látja: van esély a párhuzamosság felszámolására és arra, hogy egy közös (magyarok és románok által egyaránt elfogadott) történelem alakuljon ki – a kényes kérdésekben is? - Ez a kérdés régóta foglalkoztat engem, mert a történelem értelmezése kihat a közhangulatra. Figyelje meg az utcák, terek elnevezését: ma már Kolozsvár olyan, mintha csak a románoknak lett volna 1848-uk. A kétfajta történelemszemlélet közelítése a közhangulaton is javítani tudna, és erre jó példa a német-francia közös erőfeszítés, amellyel legalább azt elérték, hogy nem taszítja szét a történelem a két népet egymástól. Nálunk súlyosabb a helyzet, és ennek az az oka, hogy a román történészek nem ismerik a magyar forrásokat, igaz a magyarok se eléggé a román forrásokat. Ennek az a következménye, hogy nagyon egyoldalúan látják a történteket. Magam is többször felhívtam a figyelmet különböző fórumokon arra, hogy ha nem ismerjük egymás forrásait, és nem próbáljuk a kettőt összevetve értelmezni, akkor elkerülhetetlen az egyoldalúság és az egymásra mutogatás. - Ennek nyelvi akadályai vannak? - Inkább azt mondanám, hogy nincs elég akarat. Én magam is többször javasoltam román kollégáknak, hogy üljünk össze, és próbáljunk olyan közös témát találni, ami összeköt, és abból kiindulva haladjunk a legkényesebb kérdések fele. Ilyen közös téma például a jobbágyfelszabadítás: ez mindenkinek érdeke volt, aki itt lakott Erdélyben. Erről 1848 júniusában hozta meg a törvényt a kolozsvári Országgyűlés. 1848. június 18-án lépett érvénybe, és abban a pillanatban a román jobbágyok is tulajdonosaivá váltak annak a földnek, amit megműveltek és addig robotot vagy dézsmát adtak róla. Kialakult egy erős román földtulajdonos paraszt osztály, amellyel óriásit lépett előre a román társadalom. Nos, erről a mozzanatról a román történetírás alig ejt szót. Ebből kiindulva lehetnek megtalálni a közös hangot, és aztán kellene az 1848 őszén, s telén dúló polgárháborúról is beszélni, aminek következtében egész vidékek magyarságának nem kis része pusztult el például Alsó-Fehér megyében. Aztán következett a megtorlás, amelynek során sok román is elpusztult, de nem annyi, mint magyar, és ezt éppen a román források is bizonyítják. 1848 tavaszán a balázsfalvi nemzeti gyűlés kérte, hogy a románt is ismerjék el Erdély negyedik nemzetének a magyar, a székely és a szász mellett. Csakhogy ekkor, 1848 tavaszán szűntek meg a középkorból fennmaradt rendi nemzetek, a velük járó előjogokkal együtt – helyükben polgári nemzetek alakultak ki. Ezért a román mint rendi nemzet elismerése nem történt meg, de a kolozsvári országgyűlés eltörölte a megkülönböztető rendi törvényeket, és kimondta, hogy az ország minden polgára jogilag teljes mértékben egyenlő. Az erdélyi után a pesti országgyűlés (amelyen román képviselők is voltak) szintén elfogadta ugyanezt. Ez 1848 nyarán történt. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a magyarság ezt követően is fenntartotta azt az álláspontját, hogy egyetlen politikai nemzet van, a magyar, és ennek a politikai nemzetnek a része minden állampolgár. Ezt a koncepciót a románok sohasem tudták elfogadni. A kérdés tehát nagyon bonyolult, de a két történetírásnak ebben a bonyolult kérdésben is volnának olyan fogódzói, amellyel a két koncepciót úgy lehetne közelebb hozni egymáshoz, hogy azok az általános történetírásban és a történeti tudatban a maguk helyére kerüljenek. És azt is nagyon fontos lenne elmondani, hogy maga a nép abban az időben ilyen élesen nem érezte az ellentétet, mint ahogy azt a későbbi történetírás be akarja állítani: hisz a mindennapjaikat békésen élték a magyarok és a románok a falvakban. Az ellentétek a politikai elit szintjén voltak élesek. Minderről, ismétlem, közösen kéne beszélni, román és magyar történetíróknak. Főleg ilyen országban, mint a mienk is, ahol annyira fontos a történelem a közhangulat szempontjából. - Az új román történészgenerációban vannak néhányan, akik próbálják megtisztítani történelemtudományt a mítoszoktól. Gondolok itt például Lucian Boiára. Találkozott vele? - Személyesen nem találkoztunk, de ismerem a munkásságát. Nemcsak ő, hanem még néhányan a fiatalabb generációból igyekeznek a román történelemről objektíven, mítoszok nélkül beszélni, például elismerik, hogy tudománytalan a „három román országról” beszélni (amelyek között Erdély az egyik román ország). De a legkényesebb kérdéseket egyelőre ők is kerülik. Az általuk elindított tendenciát kéne erősíteni, nagyobb teret adni nekik a román köztudatban is – magyar részről persze nincs híja az érdeklődésnek. - Nekünk, magyaroknak nincsenek ilyen heroizáló mítoszaink, amelyek a történeti tudatunkba épültek? - De vannak, csakhogy ezeket a magyar történelemtudomány már rég úgy kezeli, ahogy kell, vagyis mítoszként. A történetírás módszertana a 19. században alakult ki, ennek legfontosabb eleme a forráskritika. A magyar történetírás ezt alkalmazza, így sokkal kritikusabban viszonyul a romantikus elméletekhez, mint a román. Gondolok itt például a romantikus történetírásnak arra az elméletére, hogy a magyarok és a székelyek a hunok leszármazottai. Ettől azonban a tudományos történetírás már a 19. században elhatárolódott. Mindenestre az elgondolkodtató, miért tartja fenn magát ennyire makacsul a hun-magyar rokonság mítosza, annak ellenére, hogy a történetírás szerint idegenektől vettük át ezt az elméletet, onnan került a magyar köztudatba. - Többször említette, hogy a székelység történetében még sok fehér folt, megválaszolatlan kérdés van. Mondjon egy példát. Például a székelység eredetének kérdése. A közvélemény most is azt tartja, hogy hunoktól származunk, hisz sok amatőr történész most is ezt terjeszti, Anonymusra meg Kézai Simonra hivatkozva. De erre, ismétlem, nincs bizonyíték. - Készül az új, háromkötetes Székely történelem, amelynek Ön egyrészt társszerzője, másrészt a szerkesztőbizottság elnöke. Mi újat hoz ez a székely történetének eddigi koncepciójához képest? - Mindkét koncepciót ismertetjük: azt is, amely szerint a székelyek magyarok, és azt is, amely szerint a székely: csatlakozott nép. Két szerző, mindkettő a maga forrásaira hivatkozva, kifejti erről a véleményét. További nagy kérdőjel a székelyek letelepedésének problematikája: a régi történetírás szerint ez teljesen spontánul történt, van azonban egy olyan felfogás is, miszerint betelepítették őket. Ennek bizonyítéka például, hogy annyira sikeres volt a székely megtelepedés, hogy az teljesen spontánul aligha mehetett végbe. Én is hajlok ezen elmélet felé. A nemzetségek és később a székek közti határokat olyan pontosan megjelölték, hogy az teljesen spontánul aligha történhetett meg. - A fiatal történészek számára tehát ez a téma valóságos aranybánya lehet. De vannak források, amelyek alapján tovább lehet kutatni a székelység eredetét és megtelepedését? Egyrészt ott van a szavakban, elnevezésekben rejlő lehetőség, például a határok, falvak megnevezése. Kérdés például, miért van Erdővidéken három Ajta: Nagyajta, Középajta és Szárazajta. Nagybacon egyik fele Sepsibacon volt, a másik fele Telegdibacon. A technika fantasztikus vívmányaival az írott forrásokat is sokkal hatékonyabban lehet tanulmányozni – gondolok itt arra, hogy például nem kell már órákon, sőt napokon keresztül, másolni a levéltárban egy-egy dokumentumot, hanem pillanatok alatt kikereshető és lemásolva a kezedbe is adják. Ezernyi titkot rejt még a föld A másik nagyon fontos forrás, amelynek a kiaknázása még csak éppen elkezdődött Székelyföldön, a régészeti feltárás és az abból származó leletek. Még nagyon sok mindent rejt a föld! Most Székelyudvarhelyen a Székelytámadt várnál folynak az ásatások, és tavaly az egyik régész megtalált egy téglatöredéket, amelyen rovásírásos jelek vannak, Háromszéken pedig, úgy tűnik, talán honfoglalás kori temetőket tártak fel, de a leleteket még mindig nem sikerült pontosan „megfejteni”. A régészet tehát még nagyon sok újat ígér a székelység kutatásának terén. A probléma az, hogy a régészeti feltárás azon túl, hogy nagy szakértelmet igényel, rendkívül költséges is. - Van rá remény, hogy ez az új Székely történelem egyszer román nyelven is napvilágot lát? - Ötletként felmerült már. Nem lenne könnyű feladat, de valóban nagyon jó volna. T. Koós Imola. maszol.ro lapozás: 1-19
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
